Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Markója Csilla: „Egy fenséges és egy ijesztő arc közötti távolság". Mednyánszky László rendhagyó művészetéről

nem csupán a holland festészeti tradíció közvetítésében játszott szerepe, hanem természetpoézisa és tónusos, gyengéd, atmoszférikus „köztes" hangulatokat (átmeneti állapotokat, mint köd stb.) lehetővé tévő festői felfogása révén is fontossá vált a Rembrandt-rajongó Mednyánszky számára. „Az embernél szebb és poétikusabb a természet", mondja Schindler és „az ember gyűlöletes", vallja ez idő tájt Mednyánszky. Tájképek születnek a „nagy ragadozó" staffázsfigurája nélkül. Akár Monet, Mednyánszky is képsorozatokban, szekvenciákban gondolkodott, ám nem annyira az egyes tárgy megjelenései érdekelték a fényviszonyok változásai közben, hanem inkább az a „szünesztéziás" eljárás, melynek révén hangulatokat, érzéseket lehet tájakhoz és évszakokhoz rendelni, ahogy Schindler tervezte megfesteni az év minden hónapját más-más hangulatban.

29 Ám a nyolcvanas évek második felétől Mednyánszky határozottan a saját útjára lép. A képsorozatok ötlete is merész, meghökkentő gondolatokkal telítődik: „A hősiességnek annyiszor ábrázolt motívuma ma már csupán akkor lehetséges, ha valamilyen beteges vonással jár együtt. (Kegyetlen brutalitás, amely azonban könnyen fajulhat ízléstelenséggé.) Egészében azt mondhatjuk, hogy a tiszta akció és ábrázolás ideje lejárt, és hogy a szimbolizmus ideje még nem következett el. Marad a szadikus árnyalatú akció és hangulat. Mind a kettő a legnagyobb fokú hatással lehet, ha ügyesen visszük át a szimbolikába... Miután gondolatok gyakran keltenek közvetlenül érzéseket, gondolatokat és gondolatsorokat is festhetünk."

30 A sebesült és fogoly-tematika a Szt. Sebestyén ikonográfiái hagyomány nyomán igen korán megjelenik művészetében. A Szlovák Nemzeti Galériában függő életnagyságú, megkötözött kezű kikötött foglyot a szlovák művészettörténészek 1895 előttre datálják. De készültek sebesült halászokat, elhanyatlókat, térdeplő foglyokat ábrázoló képei már 1877 körül is. A fogoly, a vértanú, a sebesült, az erőszakcselekmény, a lincselés és rablótámadás (kat. sz. 204.) egyszóval a mazochizmus-szadizmus és az erőszakos halál témái egész életében kísértik. Ha az igézetet kereste, úgy a „bölcsek kövét" ő ebben találta meg: 1895 körüli allegorikus-szimbolista (Ján Abelovsky találó kifejezésével: makabrista) képeinek halál-alakjától, a századforduló különös, állati belsőségeket idéző márványozott rozsdaszín tájképeitől (kat. sz. 156.), rózsás-vérszín barlangjaitól (kat. sz. 101.), parázsló tekintetű ragadozóitól, diadalmas vagy megalázott számkivetettjeitől, és az 1897-ben bemutatott csirkefogó-galériától számítva csak pár évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kibomolj ék társtalan, senkihez sem hasonlítható művészete, mely 1900 és 1914 között olyan főművek sorozatát jelenti, mint a Verekedés után (kat. sz. 87.), Ágrólszakadt (kat. sz. 170.), a Fejét kezére hajtó (kat. sz. 199.), a Csavargófej (Sebesült) (kat. sz. 217.). Tájképfestészete is egyre merészebb, ecsetkezelése egyre oldottabb. A barbizoni szürkés erdőbelsők az 1900-as évek folyamán kiszínesedtek (7-8. kép), bekarcolásokkal, festőkéssel, üvegszilánkokkal és visszatörlésekkel dinamizált faktúrájuk révén egyre plasztikusabbá és expresszívebbé váltak. 1911 és 1913 között keletkezett képeivel egy művészi szempontból rendkívül aktív és termékeny periódusában ér pályája csúcsára. Ez az időszak az expresszionista áttörésé, olyan kivételes remekművekkel, mint az Útonálló (kat. sz. 209.), a Leselkedők (kat. sz. 212.) vagy a Lincselés (kat. sz. 210.). A háborús éveket a 62 éves művész, aki önként jelentkezett a frontra, 1914-ben fehér képek egy megrázó sorozatával kezdi, melyek közül tömör, emblematikus fogalmazásmódjával kiemelkedik a közismert Szerbiában (kat. sz. 224.). Sokan úgy gondolják, ez a kép Mednyánszky legfontosabb műve. Mednyánszky egészen egyedülálló hadifestészetének elemzésére itt és most nem kerülhet sor,

31 hiszen katalógusunkkal elsősorban a pálya első felére koncentrálunk. De ahogy a Szerbiában c. kép a hóba roskadt és hangtalanul, néma iszonyattal a halálra váró figurája mintegy „kártékony inverziója" az Agrólszakadtnak (kat. sz. 170.) és Mednyánszky melankolikus vagy töprengő üldögélőinek, úgy a hadszíntér elesettjeit is ismerjük: ők azok, akiket a fiatal Mednyánszky képein már oly korán megsebesített saját létezésük elviselhetetlen súlya. A századfordulón a sarkon leselkedő csavargó (kat. sz. 125.) testtartását a háborúban az őrszemnek kölcsönzi (9. kép). Indulatai és érzelmei, melyeknek képformában történő rögzítése Mednyánszky legfőbb ambíciója volt, a háborúban mit sem változtak. Sőt, Mednyánszky művészetét a háborús tematika mintegy betetőzte: mintha minden figurája erre a szörnyű adekvációra, az ellentmondásos emberi természet legleplezetlenebb megnyilatkozására készült volna. A táj, mely addig Mednyánszky tájképein az emberével egyenértékű, de tőle némiképp elválasztott, önálló életét élte, mégis mintegy emberi érzelmek hordozójaként, a jelen lenni nem méltó ember protéziseként, a 5. Mednyánszky László: Vízparti fények, o., v., 27,5 X 42 cm (Magántulajdon Kieselbach Galéria, 2001. évi tavaszi aukció, No 126.) 6. Mednyánszky László: Tátrai táj havas csúcsokkal, o., v., 28,5 X 38 cm (Magántulajdon Kieselbach Galéria, 2001. évi téli aukció. No 13.)