Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Tímár Árpád: Mednyánszky László a magyar sajtóban. 1876—1919

11. Mednyánszky László: Téli est (Tátrai téli táj), o., v., 80 X 100 cm (Kiállítva a Képzőművészeti Társulat 1914. évi tavaszi kiállításán, ma MNG ltsz. 4670 - kat. sz. 218.). nak az alkony szürkeségén áttompított bronzszíne. Fák nőnek a hegyoldalon, homályba vesző fatörzsek bukkannak elő a hegyoldal esti árnyékaiból, az ágak pedig túlnőnek a hegy gerincén lombtalanul, megtépázva, finom tűvonalakban kuszálódnak össze és áttetsző csipkefátyolt rajzolnak az ég villódzó síkjára. Megint egy orgonaszavú himnusz ez a kép a csendes haldoklás és a vihartól megkínzott tájak poéziséről, áhítatos megnyilatkozása annak a mély gyönyörködésnek, amely a Mednyánszky képekbe bele van festve, és amely bennünk ugyanazt a gyönyörködést ébreszti fel."

50 Ugyanezen kiállításról írta Fülep második Mednyánszky-kritikáját. „A nagy, harmonikus nyugalmában élő természet mélyét érezzük megnyilatkozni Mednyánszky Őszi világ-ában. Ez a nagyszerű halál, minőt csak a természet tud megálmodni a letűnő nap s az éjbe vesző nappal őszi pusztulásában. Ez a kép nem kint a szabadban készült, ezt Mednyánszky megérezte, s érzését festette vászonra hatalmas poémává. De látta, amit festett, mert a látott, megfigyelt és megtanult természet nyitja meg csak így kincseit a panteistának, ki a legkisebb virág szirmában is gyönyörűségét leli, s megtanulja azt hűen visszaadni, megformálni, újrateremteni. És neki is soká kellett megállania az igaznál, amíg a széphez elérkezett."

51 Mednyánszky értelmezésében itt egy újabb szempontot alkalmazott Fülep, konkretizálta, megnevezte a festő világnézetét: természetszemléletének alapja véleménye szerint a panteizmus. Nem kiállítás ürügyén, hanem a kortárs művészet aktuális problémáit elemző cikkében írta le Fülep azt a rövid méltatást, amely - talán elsőként - felveti Mednyánszky és a modern festészet viszonyának problémáját. „Igazán nagystílű megfigyelője és poétája a természetnek Mednyánszky László, magában álló művész, aki saját külön világában él, akármelyik pontján álljon is a világnak. Magában hordja az ihletet, s azért nem hamis semmi, amit ő ad. Ahol más festő festői problémákat old meg, ő ott nagy lelki emóciók megszólaltatója. A legnagyobb magyar költők sorából való. Széles leírása világokat ölel át, s ahová érzékeivel nem ér el, ott gondolata még tovább álmodik. Fejlődését teljesen önnönmagában élte át, ő maga volt a fölfedező s a földolgozó; a művészet külső fejlődése iránt éppoly érzéketlen, mint a világ, az emberek iránt; nem érti meg, csak azt, ami közvetlenül érinti, s a művészet legújabb nagy változásai talán érdeklik, de nem befolyásolják. Teljesen megközelíthetetlen, aki az első ingadozás után ösztönszerűleg megtalálja a maga útját, s azután le sem fog térni róla. Még nem értik teljesen, de sokan kommentálják. Általában kevesen tartják nagy művésznek, sokan a természet vakmerő meghamisítóját látják benne. Mondják, nagyon önkényes, s műteremben fest, akárcsak a barbizoniak. Mint ember és mint művészegyéniség - e kérdés nem tartozik ugyan ide - nem közénk való, s érzi ezt ő maga is, s minél távolabb tartja magát a vásári élettől. A természettel való együttlétéből születnek a természet nagy magányának, nyugalmának, csendjének fölségét tükröző alkotásai."

52 Fülep szerint tehát Mednyánszky olyan művész, olyan „költő", aki „nem festői problémákat old meg", aki „a művészet külső fejlődése iránt érzéketlen", akit a „művészet legújabb nagy változásai" nem befolyásolnak. Nem lehet őt besorolni semmilyen fejlődési sorba, nem lehet beskatulyázni az egymást logikusan követő irányzatok valamelyikébe. Erre a problémakörre utal Fülepnek egy másik, egy évvel későbbi megjegyzése is: „Ferenczy Károly lehet jobb piktor, mint Mednyánszky, de művésznek Mednyánszky nagyobb; a piktúra pedig relatives romlandó, a művészet abszolút."

53 Talán ezzel is magyarázható, hogy Mednyánszky nem lett semmilyen modern irányzatnak vagy csoportosulásának sem vezére, sem tagja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Mednyánszky kivonult volna a művészeti közéletből, a következő években is rendszeresen részt vett a Műcsarnok, a Nemzeti Szalon, sőt a Művészház kiállításain is, a kritika azonban egyre gyakrabban adott hangot annak, hogy művészete megfáradt, nem ad semmi újat, nem korszerű, ismétli önmagát. A kiállításokat tekintve 1909 volt a legmozgalmasabb. Sok képet állított ki ekkor Mednyánszky, köztük figurálisakat is. A Műcsarnok tavaszi tárlatán több tájkép mellett Siesta című alakos képe szerepelt (kat. sz. 181.). A vélemények némiképp ekkor is megoszlottak, sőt egy-egy kérdésben élesen ellent is mondtak egymásnak. Nyitray József például biztosnak érzi a rajzot, s az alakot összhangban lévőnek Mednyánszky egyéniségével: „Mednyánszky László bárótól többi közt most egy figurális is látható. Zöld éjszakában egy padon maga elé merengő csavargó, azzal a biztos rajzzal, melyet a mesternek néhány tájképén hiába keresnénk. Pedig ez is elmosódó foltok halmaza, s ez a figurális is a Mednyánszky álmodozó, sajátos egyéniségének becses tükördarabja."

51 Gerő Ödön viszont - korábbi jó véleményétől eltérően - meglehetősen szigorúan bírálta Mednyánszkyt: „Báró Mednyánszky László »Siesta« című festménye is az első teremben van. A folt, az érdekes erős folt, amikor fölfalja a formát s amikor tartalmatlanná, semmitmondóvá teszi a rajzot: ez ennek a kis képnek a látványossága. És a tanulsága. A valami, amikor impresszióvá lesz, s mint ilyen semmivé válik. A festőiség, amikor az önmaga akarata ellenére irodalommá, pusztán csak irodalommá lesz. Ennek a képnek megfestését határozottan festői ötlet ins-