Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Tímár Árpád: Mednyánszky László a magyar sajtóban. 1876—1919

9. Mednyánszky László: Kora tavasz. (Kiállítva a Képzőművészeti Társulat 1913. évi tavaszi kiállításán, No 140.) sen. Ami utálatos, az nem művészi, és a régi világban máglyán égették volna el Mednyánszkyt az ecsetjével és csavargóival egyetemben, ha ilyen vétket követett volna el az esztétika ellen."

35 A fogadtatás sokféleségéhez - sajátos színfoltként - hozzátartozik a király véleménynyilvánítása is. I. Ferenc József budapesti tartózkodásai során többnyire ellátogatott a Műcsarnok kiállításaira is. Az újságok ez alkalommal arról adtak hírt, hogy „Mednyánszky csavargói nem nagyon tetszettek a királynak, és kijelentette, hogy a művész tájképei sokkal szebbek. - Miféle alakok ezek, talán bányamunkások? - kérdé a király. - Elzüllött utcai suhancok felelte Kaiiovszky.""' - a kiállítás rendezője, aki a királyt kísérte. A következő évben Mednyánszky már csak néhány tájképet állított ki, de ezekről is meglehetősen megoszlottak a vélemények. A változást ugyanis ki megújulásként, ki hanyatlásként értelmezte. „Mednyánszky tájképein ismét újabb kvalitások vannak, mintha minden tavasz új életet fakasztana zsenijében" - írta a képekről Malonyay Dezső." Osvát Ernő is lelkesedett értük: „Természetesen vannak olyanok is, akiknek minden művük nemcsak nívós, de bevégzett és feddhetetlen művészi alkotás. Mednyánszky sötét fenyvese sűrű fáival és mágneses mélységével; » Tavasz«-d., egy virágzó bokor, amely egymaga tavaszt csinál - bizonyára ilyenek."

3,s (kat. sz. 140.) Kézdi-Kovács László viszont a vélt hibákat, hiányosságokat tette szóvá: „a színharmónia hiánya csökkenti ezúttal báró Mednyánszky képeinek értékét, a tavaszi képen a barna színek keménysége, a fenyves képen a fehér színek meszes foltjai hatnak zavarólag."

39 Hasonlóképpen fanyalgott az Alkotmány kritikusa is: „Mednyánszky László báró tavaly óta vesztett poézisából. Miszticizmusa talán már nem oly homályos, de fantáziája már csak fáradsággal tudja a nagy vásznakat felszántani. »Fenyves« és » Tavasz« című képei kemények, a levegő nem vibrál bennük, színei barátságtalanul hidegek s pátoszuk üres, nagyhangú és keveset mondó. A » Tavasz«-ban a felhő és a föld még a régi Mednyánszky ecsetére vall, de ami a kettő között van, az már nem méltó a poéta múltjára."

4

" 1902 őszén ismét tájképekről kapunk hírt: „Mednyánszky László báró két fantasztikus tájképpel, tanítványa, Katona Nándor egyszerű közvetlenségükkel ható erdőrészlettel szerepel. Mednyánszky báró képei közül az egyik téli alkonyt ábrázol, lámpafényes viskókkal a havas vidék közepén, amely fölé a bizarr módon zöldes tónusokkal megfestett ég borul. A másik kép hegyi tavat tár elénk délibábszerű finom irizáló színezésben, amelyben a violaszín tónus az uralkodó."

11 Mednyánszky rangját, tekintélyét, beérkezettségét jól jelzi, hogy akkor is írtak róla, ha nem küldött be képet a kiállításra: „Hiányzik most Mednyánszky László is, a másik ifjú öreg, a köd melankolikus poétája, a kékes naplementék, az opál színben ragyogó hegyi tájak, a szomorú barnássárga reggelek megálmodója. Az ő művészetében is ösmeretlen rejtelmek lappanganak, a fantasztikus színek, a képzeleti tájak, a mindent elborító ködleplek mögött."

4

" - írta róla Lázár Béla az 1903-as tavaszi tárlatról beszámolva. Az 1903-a téli kiállítás alkalmával írt először Mednyánszkyról Fülep Lajos. Egészen fiatal, kezdő kritikus volt ekkor, kritikájának jó része még nem tükrözte a rá egy-két év múlva oly jellemző, határozott, radikális értékrendet, Mednyánszkyról kialakított véleménye azonban nagyjában és egészében összhangban van későbbi álláspontjával: „Mednyánszky bárót ma már a klasszikusok közé számíthatjuk. Egyöntetűsége elérte azt a tökélyt, hogy ha akármelyik képéről, mondjuk például az Alkony a lápon vagy az Este címűt, elveszne a neve, többi képei alapján évszázadok múlva is kétségbevonhatatlanul meg lehetne állapítani, hogy az övéi. Az ő éjjeleiben ott érezzük magunkat, egész lényünkkel, a művész közelében. Úgy szeretni és úgy megfesteni az éjjelt nem tudja ma senki, mint ő. Hogy mindig éjjelt vagy alkonyatot fest, ezt kifogásolni olyan volna, mintha valaki azt akarná, hogy a hó legyen fekete. Aki át tudja érezni Mednyánszky művészetét, ilyennek fogja mindig kívánni és találni, ezt az esti vagy alkonyati melankóliát találva meg még derűs képeiben is."

43 Fülep szemében ekkor a legfőbb érték az eredetiség, az egyéniség volt, a csak Mednyánszkyra jellemző, egyénivé, egyszerivé tevő tulajdonságok összessége, az hogy egy-egy műve másokéval felcserélhetetlen, összetéveszthetetlen. A kiállítás alkalmából Márkus László önálló tárcát írt Mednyánszkyról az Alkotmány című lapban. Művészetének lényegét abban látta, hogy „Ha van a természetnek festői lelke, akkor Mednyánszky ezt találta meg. Ősszel is, este is az elmúlás gondolata jön a földre, s dacos hévvel szegül ellene a viharzó élet. Küzdelmüket lehet megérzékíteni versben, muzsikában, ha azonban piktor teszi ezt, akkor csak színben és vonalban lehet. Nem mesél Mednyánszky, sőt alakot sem állít a képbe, »amelynek arcán tükröződjék a táj hangulata«. Ami mozgás van ebben a küzdelemben, az ott van a levegő vibráló atomjai közt, s a roppant felhők, az egymásra törő tónusok olyan híven közlik velünk egy kivételes nagyérzésű lélek kivételesen mély impresszióit, hogy szinte halljuk az enyészettel küzdő táj lihegő lélegzetét."

44