Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Ján Abelovsky: Mednyánszky László a szlovák művészettörténetben

bizonyos értelemben beleélte magát a társadalom számkivetettjeinek ellentmondásos sorsába, akik sanyarú helyzetük ellenére (vagy éppen ennek köszönhetően) megőrizték belső szabadságukat és függetlenek maradtak a mindennapi élet kicsinyes problémáitól: „Ma érzem először, hogy az élet, a mozgás, a tevékenység közepette magamban maradhatok és hog}

7 a magányhoz teljesen hozzászokhatom. Világosan érzem, hogyan és mennyiben függök össze mindenekkel és hogy minden idegent, zavarót távol kell tartanom magamtól. Mindenütt és mégis sehol, idegenként és mégis mindenütt hontalanul."

48

A falusi szegények érintetlen, patriarchális élete természetes erkölcsének ábrázolása így átcsap a festőt gúzsba kötő társadalmi, szellemi és művészeti koncepciók hatalmából való kiszabadulás víziójába. A rejtett, ám ellenállhatatlan vág)

7 megnyilvánulásaként Mednyánszky képein egyre inkább megjelentek a titokzatos erők által uralt, arc nélküli embertömegek, megbéklyózott férfialakok és michelangelói lebilincselt, vagy éppen szabaduló rabszolgák rejtelmes motívumai. Mednynánszky figurális képei, amelyek - tájképfestészetével ellentétben - az egyébként felvilágosult magyarországi szakirodalomban is aránylag sokáig vártak a teljes elismerésre, szlovák oldalon kirívóan elfogult értelmezések tárgyává váltak. Karol Vaculík, aki - amint azt a korábbiakban már említettük - kizárja Mednyánszkyt a modern kor szlovák művészetéből, a társadalmilag elkötelezett művészet jellemzése során Mednyánszkyt ismételten a szlovák képzőművészet elsőrendű, pótolhatatlan egyéniségeként tartja számon.

49 Vaculík eszmefuttatásában ezután valóban egy 191 l-es idézet következik a művész naplójából, amelyben Mednyánszky leírja, hogyan találkozott egyik barátjával egy Duna-parti kocsmában, ahol tizenöt-tizenhat éneklő munkás ült. Miután a festő megállapítja, hogy „itt ismertem meg elsőször azt, ami az internacionalizmus poézise", elég különös módon fejezi be a történetét: „Egy ilyen internacionális munkástársaságot egyszer mint képtárgyat fel fogom használni érdekes világítással, kis festői korcsmában, füst és gőz közt tanyázva."

50 Valóban nem szabad ironizálnunk a komoly problémák felett, de nem úgy tűnik, mintha tapintatosan kiigazítaná Vaculík állításait abban az értelemben, hogy sohasem csak a társadalmi viszonyok kritikáját tartotta szem előtt, hanem mindenekelőtt csodálatos képeket akart festeni? És egyáltalán Mednyánszky „csaknem marxista" naplórészletei nem inkább már abban a korban is idejétmúlt utópisztikus elképzelések és triviális társadalmi messianizmus furcsa egyvelegének nevezhetők inkább, olyasmi kutyuléknak, ami inkább egy naiv kávéházi anarchistára, mintsem egy reálpolitikusra jellemző? Mednyánszky társadalmi elkötelezettségének Vaculík általi dicséretével kapcsolatban eg)

7 újabb alapvető kérdés merül fel - az alacsonyabb társadalmi rétegekhez való vonzódás nem inkább Mednyánszky homoszexualitásával függött-e össze (amelyről a szlovákiai művészettörténet szemérmesen hallgat)? Ez persze nem azt jelenti, hogy a festő szexuális orientációjának kérdését akarnánk bolygatni. Katalógusunkban az olvasó a magyarországi szerzők jóvoltából jó néhány új információval találkozhat ezzel a - Mednyánszky életművének megértése szempontjából igen fontos - kérdéssel kapcsolatban. Csupán azt akartuk ezzel jelezni, hogy figurális festészete ritkán tűzött ki társadalmi (ne adj Isten politikai) célokat. A festő életműve szempontjából úgy tűnik, hogy Mednyánszky képeinek jelentéstartalmában végbement változások lényege nem a „társas ember" általános szimbólumának bevezetésében, hanem az ábrázolt alakok egyedülállóságának, tragédiájának és mindennapi életének abszurd voltában rejlik. A kérdés, hogy Mednyánszky hozzáállása saját központi témájához - a társadalom perifériáján tengődő emberhez - egy értelmiségi arisztokrata távolságtartásából vagy identitásváltás iránti igényéből, a társadalmi ranglétra legalacsonyabb fokaira zuhant emberek sorsába való beleérzésből adódott-e. Erre a kérdésre nem adhatunk egyértelmű választ: Mednyánszkynál mindkét állásponttal találkozunk. Az sem világos, hogy Mednyánszky „szociális érzékenysége" radikális, anarchista elképzelések eredményeként, vagy csupán egyfajta dekadens moralizálás következtében érvényesűlt-e. Ennek kapcsán hadd idézzek Sona Vámosiová Mednyánszky báró társadalmi helyzetének kettősségét elemző fejtegetéséből, amely a maga módján találó, bár kellemetlenül marxista. Szerinte ez ugyan megadta neki a szükséges emberi (s egyben alkotói) hátteret, ugyanakkor azonban annak a fájdalmas felismerésnek lett az oka, hogy az oly áhított autentikus élettől és alkotói tevékenységtől végső soron áthághatatlan korlátok választják el. Vámosiová szerint éppen ez sorolja őt az „ősi szlovákiai családi háttérrel rendelkező művészek közé, akik festőként továbbra is kötődtek hazájukhoz, társadalmi osztályuk képviselőiként azonban a magyar uralkodó osztály ideológiájával azonosultak [...] céltudatosan a nép, a tájegység és hazája nyomasztó problémáinak megfelelő kifejezésére törekedett, bár a magyar polgár szemszögéből tette ezt."

51 A társadalom számkivetettjeinek helyzetével való minden azonosulása ellenére Mednyánszky érezhető, arisztokratikus távolságtartással szemlélte gondjaikat. Ez úgymond a „dolgok természetéből" következik. Ahogy mások már előttem megállapították: az élet és a művészet nem ugyanaz, a kép túl gyakran (vagy szerencsére) nem a valóság puszta tükrözése, hanem a következmény és az ok kauzalitása értelmében vett metonímiája. Közismert tény, hogy Mednyánszky kései műveihez nem a „valós" életből, hanem az akkor igen divatos teozófiából merített ihletet. Az ember belső tapasztalatának előtérbe helyezése, az isteni intuíció útján, s nem a hivatalos egyházi dogmák elfő-