Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)
Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Ján Abelovsky: Mednyánszky László a szlovák művészettörténetben
a századforduló közép-európai művészetének vonzó eszméi tereltek ugyanarra az útra. Festészetükben ez a Felső-Magyarország keleti része iránt táplált regionális - nem „törzsi" vag) 7 nemzeti - patriotizmusként nyilvánult meg. Lokálpatriotizmusukat ezért minden gond nélkül, a tágabb, „felső-magyarországi haza" kulturális hagyományaival összhangban fejezték ki. Eltérő individuális és egyetemes kulturális hátterük ellenére végül alávetették magukat az ott uralkodó szellemi légkörnek. A közép-európai luminizmus óvatos átmentése a Mednyánszky és Skutecky Döme nevével fémjelzett szimbolista impresszionizmusba a hetvenes és a nyolcvanas évek túlnyomórészt szlovák, ám részben német és magyar festői nevéhez is fűződik. Azok közül, akik a fény festészetének hagyományos jellegén változtatni akartak, első helyen Karol M. Lehotsky (1879-1929) nevét kell megemlítenünk. Festészetének alapvető vonásai a prágai képzőművészeti akadémián, Max Pirner és Vlaho Bukovac professzorok irányítása alatt, majd később Bécsben alakultak ki. Minden bizonnyal Bukovac volt az, akinek a rövid, a helyi viszonyokhoz képest szokatlan pointillista kitérőt köszönhette. Végső soron azonban maga Lehotsky is, a kor szellemének megfelelően a tiszta optikai benyomásnál és a szigorúan vett objektivista, racionális elrendezésnél többet vitt tájképeibe. Teozófiai miszticizmusával összhangban a fény nyílt ábrázolása helyett tűnődő alkonyatba, az éj nyirkos titokzatosságába és az őszi reggelek mélázó ködfüggönyébe burkolt, filozófiai sugallatokat közvetített (2. kép). Kern Péter Gyula (1881-1963) terjedelmes életművéből nem a régi mesterek ihlette portrék és a csúcskorszakából származó idillikus népies műfaj, hanem korai tájképfestészete tarthat igényt megkülönböztetett figyelemre, mivel ez utóbbiban az „impresszionizmussal való találkozás [...] többi kortársához hasonlóan egyedi, közép-európai formában, a fény festészete, vagyis a luminizmus által ment végbe."" Kernben, a tájképfestőben két, egymással ellentétes - az analitikus, a tájat kísérleti természettudományi megfigyelés tárgyaként értelmező, és az általánosító, a természet mulandó hangulatai helyett a táj- és figurális motívumok szecessziós—dekoratív értelmének szellemi időtlenségét kereső - alkotóelv küzdött. Az utóbbi tendencia a húszas évek elejétől teljesen felülkerekedett, s a rá jellemző módon előrevetítette Kern kései festészetének pietista szimbolizmustól áthatott, népies modorban készült kései kompozícióit (3. kép). Hasonló célzattal, a szín és a fény kizárólagos viszonyát dekoratív színes arabeszkekkel és posztimpresszionista expresszív ecsetvonásokkal felváltó technika felhasználása jegyében fejlődött a - legtöbb esetben nem szlovák nemzetiségű impresszionistáink - festészete. Azoké, akik előbb a stflus „nyelvezetével", majd az általában hozzátoldott metaforikus értelmű aspirációkkal összhangban elfogadták és megértették az impresszionizmus középeurópai változatát. Az egyetemes festészeti elmélkedések ütköztek a témák partikularizmusával, Felső-Magyarország egyes régióinak népe és tája iránti, egész életen keresztül megnyilvánuló érdeklődéssel. A szlovák posztimpresszionizmus stílusának és világnézetének helyes megértése érdekében idézzük fel Rudnay Gyula (1878-1957) példáját. Ez a gömöri születésű festő 1914-ben Losoncon telepedett le. Festészete azonban meghaladta a regionális dimenziókat. A magyarországi művészettörténet - Fényessel, Tornyaival és Kosztával együtt - az ún. alföldi festészet egyik meghatározó személyiségének tartja. Más festőtársaikkal együtt a szolnoki művésztelepen tevékenykedtek. A vidéki életforma ábrázolása során a magyar romantikus-realista hagyományból, ezen belül főleg Munkácsy Mihály példájából indultak ki és egyéni adottságaiktól függően más és más úton jutottak el a posztimpresszionista kifejezésmódhoz. A szolnoki festészet így a századfordulón lépett arra az útra, amelyen a szlovák festészet csak a húszas években követte: a nemzeti eszme kifejezésének modern formáját, vagyis az akkori magyarországi, a nemzeti kérdéssel szemben közömbös modern szecesszió és szimbolizmus nemzeti konzervatív alternatíváját próbálta megfogalmazni. Rudnay és társai életművében a „nemzeti" szempontok keresése eleinte a falusi szegény nép életéből vett komor jelenetek ábrázolásában öltött alakot. Már a huszadik század első évtizedben ez utóbbiakat a napsütötte plen air, a barokk módon térbe helyezett alakok és a falusi élet patriarchális ikonográfiája váltotta fel. A más nemzetiségű felső-magyarországi festők közül egy, az eddigiekhez képest eltérő koncepciót képviselt a budapesti születésű Gyurkovits Ferenc (1876-1968). Már korai alkotó korszakában ismert és felkapott festő volt, aki jellegzetes, elbeszélésekben és színekben gazdag képeihez a nógrádi régióban élő nép életéből, a vásárok, a piacok, falusi búcsúk hangulatából merített ihletet. Losoncon telepedett le 1913-ban és az ottani művészeti élet meghatározó szervező egyéniségévé vált. Kezdetben ő is a kompromisszumos színfestészet, a dinamikus kifejezésmód által közvetített színkavalkád mellett tette le voksát. Később ezt lényegesen enyhítette a természetes napfény és a mesterségesen kialakított árnyékok és félárnyékok manierisztikus összhangjával. Végül (hogy a felső-magyarországi festők közül csak a legismertebbeket soroljuk fel) hadd említsük meg Mousson Tivadar (1887-1946), francia eredetű elmagyarosodott csa2. Karol Michal Lehotsky: Rettenetes háború / Hrózy vojny, 1914-18 között, pasztell, p. (SNG ltsz. K 12527)
