Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László élete és művészete, különös tekintettel az 1900 előtti időszakra - Szinyei Merse Anna: Mednyánszky kapcsolata kora művészetével

ra útra kelt, nem hagyta nyugodni vándorló szenvedélye. 1880-ban visszatér ide, ám kiújult ízületi bajában kénytelen lesz Deák-Ebner ápolását igénybe venni.

27 A századvégen majd aláírja a szolnoki művésztelep alapítási kérelmét, de végül mégsem telepedik itt le: ismeri magát, hogy nem bírná a kötöttségeket. Szolnok után 1877 végén Itáliába készült, így nem tudjuk, láthatta-e a Műcsarnok nagy tárlatát, ahol mind a barbizoniak, illetve akadémikusabb franciák, mind a modernebb irányban működő német és osztrák művészek képviseltették magukat. Igazán reprezentatív névsor, a magyarok részéről is, legfeljebb csak Szinyei hiányzott közülük ahhoz, hogy igazán széles panoráma nyíljék végre a kortárs festészeti törekvések teljes spektrumára. Ettől kezdve szinte minden évben lehetett látni a Műcsarnokban franciák - köztük barbizoniak - és más nációk frissebb, vagy régebbi alkotásaiból, ez feltétlen pezsdítőleg hatott a nehezen beinduló pesti művészeti életre.

28 1877-78 telén mindenki izgatottan készülődött a párizsi világkiállításra. Mednyánszky a szokásos módon nem sokat törődött vele, így a szervezőbizottság a Műcsarnokban akkor bemutatott Őszi est az erdőben című képét vette be a magyar anyagba.

2

'

1 O helyette Itáliát választotta. „Trieszt, Ancona s Velencén át vándorolt le Rómába, rendesen gyalog, rajzolgatva, föstögetve útközben. Rómában megtelepedett s két esztendőt töltött. Műtermet bérelt a Via Flamenián [sic!], egy kitűnő akvarellista, Villiégasz [sic!] szomszédságában, akitől sokat tanult; utóbb az osztrák követségi palotában, a Palazzo di Veneziában [sic!] jutott műteremhez s ott dolgozta föl azt, amit Róma környékén bolyongva jegyezgetett" - írja Malonyay.

30 Az említett művész, akinek neve helyesen: José Villegas Cordero (1844-1921), nem tartozott a spanyol festők élvonalába és színes, naturalisztikus festészete igencsak messze esett Mednyánszkyétól,

31 így nem volt nagy veszteség, amikor elváltak útjaik. A spanyolok között amúgy sem ismerünk Mednyánszky művészetével párhuzamos jelenséget. De ha spanyol kortársai közül nem is, annál inkább újra és újra megerősítést nyerhetett a nagy Goya megrázó háborús sorozatainak rokon szemléletmódjából. Itáliában, Rómában is, ahol 1877-78 telétől 1879 tavaszáig tartózkodott, sokkal inkább a nagyszerű régi művészetért lelkesedett,

32 különösen Leonardo da Vinci sejtelmes sfumatóiért, mint az ottani kortárs törekvésekért (legalábbis a dokumentumokban semmi sem utal erre). Pedig az olaszok között találhatók olyan érzékeny természetábrázolók, akik bizonyos hasonlóságot mutatnak vele. Nemcsak az 1844-től a fontainebleau-i erdőben letelepedett és a franciák által is befogadott, sőt kitüntetett, barbizonistává lett Giuseppe Palizzira gondolok, aki 1888-ban bekövetkezett haláláig rendszeresen kiállított a Salonon, és ezt Nápolyban élő öccsei, Filippo és Nicola is megtették néhányszor, amikor meglátogatták bátyjukat. Még fényesebb párizsi karriert futott be az első impresszionista kiállításra is meghívott Giuseppe De Nittis, tőle inkább a Nápolyban látható hazai műveinek némelyike rímel Mednyánszky párás, ködös tájaira. A piemonti „verizmus" tájfestői meg különösen rokonainak tekinthetők: a torinói múzeum jó néhányat szerepeltet közülük állandó kiállításán, példa rá Alfredo D'Andrade 1867-es, meglepően szintetikus Castelfusano-fö. (6. kép), Vittorio Avondo 1870-es és 1880-as évekbeli természettanulmányai, vagy Antonio Fontanesi sok képe. Jóval későbbi, századforduló körüli néhány sejtelmes festményével a milánói Vittore Grubicy de Dragon, illetve a volpedói Giuseppe Pellizza is gondolatébresztő lehetne majd 1900 táján festőnk számára.

33 Egy egészen másfajta érdekes párhuzamra figyelhetünk fel Mednyánszky egyik itáliai naplójegyzetével kapcsolatban, amikor azt írta az olasz tájról, hogy „inkább érdekelne látni, mint festeni, s mindent összevetve tulajdonképpen a hazai természet több anyagot nyújt."

34 Szavai teljesen egybecsengenek felvidéki honfitársa, Szinyei Merse Pál 1902-ben papírra vetett gondolataival, aki számára szintén nehezen volt érzelmileg megközelíthető az amúgy pompás délszaki táj: „csak most tudom igazán megbecsülni a mi szép hazánk tájait, érzem hogy én ebben több bájt látok és jobban át tudom érezni."

33 Az Itáliából Beckóra és Nagyőrre hazatért nyughatatlan vándor 1879 nyarán állítólag gyalogosan indult Sáros megyei kirándulásra, így vetődött el a falusi magányából kimozdíthatatlan Szinyei Merse Pálhoz. „Báró Mednyánszky László, ki 1872-ben, midőn a müncheni akadémiára beiratkozott, őt a »Majalis« festése közben felkereste volt, néhány évvel később, 1878 körül Párizsból jövet Jernyén is meglátogatta. A »Lilaruhas nő« nem nagyon tetszett neki s jóakaratú tanácsokat adott Szinyeinek a pleinair-festés árnyékait illetőleg." Meiler Simon emlékezett így a Szinyeitől hallottakra. Monográfiájában még egy utalást találunk a két festő kapcsolatára: „Mednyányszky 1884 körül ismét meglátogatta Jernyén s a » Hóolvadás «-tól el volt ragadtatva; azt mondta neki, hogy evvel »minden pesti tájfestőt lefoz«."

36 A két jellemző epizódból az első megvilágítja, hogy Mednyánszky már korai párizsi évei alatt jól elsajátította a plein air alapelveit, melyeket tulajdonképpen saját hazai természettanulmányai alapján fejleszthetett tovább. Szinyei azonban nem járt Párizsban. Önállóan kísérletezett, 6. Alfredo D'Andrade: Castelfusano, 1867 (Torino, Galleria Civica d'Arte Moderna e Contemporanea)