Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Kiss-Szemán Zsófia: Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében

hamar kiütközött. Már az érettségi előtt lezajlott nála az első „komoly idegbeli válság", amelyre csupán a tökéletes nyugalom hozhatott olykor gyógyírt. Kállai szerint ez azonban „annak a rendkívüli lelki érzékenységnek volt szükséges velejárója, amely a festő képzeletét az érzéklet határán túlmerészkedő sejtelmekre és látomásokra szította."

32 De tetten érhető volt ez a kettősség abban is, hogy Mednyánszky kedvét lelte a gyilkos szarkazmusban, „mikor sajnálkozó és gunyoros magatartása szinte félelmetes alakot ölt."

33 Feltámadt benne „a démoni igézet, a vágy, hogy az indulatok fékeveszett, gyilkos összecsapásának szemtanúja legyen",

31 „s nem egy jelét tapasztaltuk annak a különös vonzalomnak, melyet a mester a természetben és az emberben rejlő, romboló és pusztító hatalmak láttán érzett."

35 Kállai ezen a ponton először ismerte fel Mednyánszky mély humanizmusának - amely nála kétségtelenül dominált - ellenpólusát, és megérezte személyiségének ambivalens voltát és drámaiságát. Ezek a tulajdonságai ugyanúgy hatással voltak művészetére, mint egyre táguló szociális látóköre, hiszen „szociális vezeklésre, a szegényekkel közös sorsra vágyott." Annyira szeretett volna megszabadulni a főúri konvencióktól, hogy az otthontalanságot, gyökértelenséget is vállalta; a nép fiai közül is főképp a fuvarosokat, halászokat, pásztorokat kedvelte, „akik körül az országutak, vizek vagy a puszták és őserdők »hatartalan horizontjai« nyíltak",

36 azonban „elfordul, ha a néppel a szervezett szociáldemokrata munkásság alakjában találkozik. Az osztályharc gondolatrendszerével és zárt sorokban menetelő tömegével semmi közösséget nem érez. ízig-vérig individualista lévén, csak a közvetlen emberi viszonylatok hatnak képzeletére."

37 Itt szeretnék rámutatni arra a tényre, hogy a forradalmi-szocialista beállítottságú festőről kialakított kép nem fedi a valóságot, s egy történelmi korszakban célzatosan született. Kállai a festő életútjának elsősorban azokat a momentumait vizsgálta, amelyek valamilyen hatással voltak alkotására, például a nagy lelki megrázkódtatások kihatását vagy a különböző elméletek (pl. teozófia, buddhizmus) és társadalmi csoportosulások (mint Justh Zsigmond köre) reá gyakorolt hatását. A monográfia második részében konkrét művek elemzésének segítségével vázolta fel a művész pályaívét. Ezek a művek a kötet végén található képmellékletben nagyjából időrendben szerepelnek.

38 A festmények finom jellemzését a művész naplóiban, jegyzetfüzeteiben és leveleiben található önvallomásaival egészítette ki. Kállai a művész gondolatvilágával összefüggésben mutatta be és viszonylag egységes képét adta stílusfejlődésének, és csupán kivételes esetekben szentelt figyelmet Mednyánszky olyan „kísérleteinek", mint pl. a halál allegorikus ábrázolásai. Tudta, hogy a művész életpályája bizonyos célt követ, ezért a „zsákutcák" bemutatását lényegtelennek tartotta. „A természet szemlélete volt főfoglalkozásom legfiatalabb koromtól fogva, ez volt életem tartalma" - idézi Mednyánszky naplójából, miközben figyelmeztet arra is, hogy a természet Mednyánszkynál közvetítőszerepet játszik, a lüdet, amely a földről az ég, a végestől a végtelen felé ível. Mednyánszky műveit a kezdeti időkben néha szentimentalizmus és zsánerszerúség jellemzi, de Kállai szerint a festőművész afelé haladt, hogy az ábrázolás szellemi kiterjedését elmélyítse és kiterjessze, és ekként jelezze egyszer a „misztikus átszellemülés", máskor a „démoni kárhozat" határtalan rejtélyét. Ha Mednyánszkynak nem is sikerült mindig fölülemelkednie a „szellemfojtó földi börtönön" (Mednyánszky), a természetben mindig átérezte a lélek fennköltségét és szabadságát. Kállai Ernőnek elvitathatatlan érdemei vannak Mednyánszky László figurális alkotásainak értékelését és jelentőségük felismerését illetően. Művészi szempontból Mednyánszky alakos képeit egyenrangúaknak tartotta tájképeivel, amelyekkel párhuzamos fejlődést mutatnak, még ha azok - amint azt Kállai a festőművésszel egyetértésben állította - lassabban jutottak is el a „kvintesszenciális festői áttételek" fokára. Kállainak ez a megállapítása azonban polémiára ad okot, hiszen annak ellenére, hogy figurális alkotásaiban Mednyánszky viszonylag későn haladta meg a zsánerfestészet hatását, fejlődése később e területen annál intenzívebb volt. Tájképein végső soron sohasem ért el olyan fokú letisztultságot - ami a művészi kifejezőeszközöket illeti -, mint pl. Útonálló (kat. sz. 205.) vagy a Lincselés (kat. sz. 210.) című figurális festményein. A művész figurális alkotásait Kállai csoportokra osztotta: fej tanulmányokra (ebbe a csoportba tartoznak egyrészt a számkivetettekről, csavargókról készített stúdiumok, amelyeket Kállai Mednyánszky legbensőbb énjének tükröződéseiként jellemzett, másrészt pedig a magabiztosságtól és erőtől duzzadó fiatal férfiak képei, amelyek tárgyilagos megfigyelésről tanúskodnak), portrékra (számbelileg ez a legkisebb csoport), továbbá egészalakos művekre és történéseket ábrázoló festményekre (amelyeken „valami történik", vagy az alakok tanúi valamilyen eseménynek, amely számunkra, nézők számára láthatatlan), végül pedig sajátos háborús képekre. Fellelhető Mednyánszkynál néhány olyan motívum is, amelynek különleges jelentőséget tulajdonított; például a Poprád patak, amely megigézte és mintegy húsz éven át foglalkoztatta a művészt: „A magasból mélybe, távoli rejtett forrásokból sejtelmes messzi célok felé zúduló vizek mindig is meghitt ihletői voltak a határtalanba vágyó, űződő vándorlelkeknek."

39 Kállai néhány, Mednyánszky naplójában rögzített fogalmat is megpróbált értelmezni: ilyen fogalom pl. a „kvintesszenciális festői áttétel", amely alatt Kállai színes sziluettet értett, azaz színesen áthevített, áttüzesedett árnyképet, a tárgyak és