Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

OEUVRE-KATALÓGUS - C. Téves és nem ellenőrizhető meghatározások (C. 338-413.)

a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában sem. IRODALOM: Hopp, 1973. 737. (Mányoki Gdarískban készült műveként mint a sárospataki Rákóczi Műzeum tulajdona); Hopp, 1973a., 125-126, képpel (Mányoki Gdarískban készült műveként mint a sárospataki Rákóczi Műzeum tulajdona); Galavics, 1980. 508/103. j. (provinciális munka, nem Mányoki, a sárospataki Rákóczi Műzeum tulajdonaként). C. 383. VAY Ádámné, született Zay Anna (7-1722 után) Zay András és Révay Krisztina leánya. 1696-tól Vay Ádám második felesége. 1711-ben férjével együtt követte Rákóczit a gdanski emigrációba, s csak 1722 körül, megözvegyülve tért vissza Magyarországra. Ismert irodalmi munkásságának mindkét emléke az emigráció idejéből való: egy magyarra fordított „Herbárium", valamint egy imádságoskönyv. IRODALOM: Hopp, 1973a., 96-105; Heckenast, 1993. 78. Olaj, vászon; 82,5x62,5 cm Budapest, Magyar Nemzeti Galéria Leltári szám: 54.1771 Proveniencia: Vétel Halasy Gézától, Budapest A gyűjtemény leltárkönyvében ismeretlen 18. századi festő műveként bejegyzett kép keményen, igénytelenül festett munka. Az alábbi irodalomban szereplő Mányoki-attribúció minden alapot nélkülöz. IRODALOM: VU 1906. 26. sz. 417. (Mányoki műveként reprodukálva); Hopp, 1973. 737. (Mányoki Gdarískban készült műveként mint a sárospataki Rákóczi Műzeum tulajdona); Hopp, 1973a., 125-126. (Mányoki Gdarískban készült műveként mint a sárospataki Rákóczi Műzeum tulajdona); Galavics, 1980. 508/103. j. (provinciális, nem Mányoki, a sárospataki Rákóczi Múzeum tulajdonaként). C. 384. WACKERBARTH, Christoph August von, birodalmi gróf (1662-1734) Johann Christoph von Wackerbarth fia. 1695-től a civil, 1697-től pedig emellett a katonai építési ügyek főfelügyelője. Valóságos titkos tanácsos, 1710-től több alkalommal a szász udvar bécsi követe, 1710-től kabinetminiszter, 1718-tól Drezda kormányzója. 1730-tól tábornok. A Fehér Sas-rend lovagja, 1705-től birodalmi gróf. IRODALOM: Wurzbach, LII. 1885. 49-50; Katalog Dresden, 1987. 40-41. Stübel alapján Lázár feltételezte, hogy Mányoki megfestette a gróf portréját, amelynek vázlatát a festő hagyatékának 27. számú tételében azonosította. A megadott számon azonban csak egy ismeretlen férfifej vázlata található (A. 203.). IRODALOM: Stübel, 1914. 8/2. j.; Lázár, 1933. 43/2. j. C. 385. WERTHERN, Johanna Renata von, grófnő (1712-1732) Johann Martin Bernigeroth (1713-1767) 1732 után Rézmetszet Berlin, Staatliche Museen zu Berlin - Preußischer Kulturbesitz, Kupferstichkabinett Felirat (grófi címer alatt): „Johanna Renata Graf fin und Herrin von Werthern. Nat. d. 25

len December: Ao: 1712. Denat. d. 13

ten Marty Ao: 1732." A metszet ismeretlen előképét Lázár az „1741 előtti" drezdai leltár 1057. számú képével, Mányoki Werthern grófnőt ábrázoló portréjával azonosítja, amely azonban már az 1722/28-as leltárban is szerepel, s feltehetően 1714-ben készült (A. 166.). Az adat és a metszet-előkép azonosságát a grófnő életkora kizárja. Ugyanakkor semmi nem indokolja, hogy az előképet Mányoki munkájának tartsuk. IRODALOM: Waaler, 1914. 162; Lázár, 1933. 63. LH/b. tábla. C. 386. WREECH, Adam Friedrich (1689-1746) A porosz sereg altábornagya. 1713-ban lovaskapitány, 1717-ben őrnagy, 1719-től a 7. számú nehézlovasezred alezredese, 1721-től ezredese. 1729-től a porosz trónörökös (később II. [Nagy] Frigyes) 2. számú lovasezredének, 1736-tól pedig a lovas testőrezredének parancsnoka. 1743-tól altábornagy. 1744-től a Fekete Sas-rend lovagja. IRODALOM: Bleckwenn, 1975. 209; Börsch-Supan, 1975. 30. Olaj, vászon; 144x110,5 cm, középrész: kb. 83x64 cm Stiftung Preußische Schlösser und Gärten Berlin-Brandenburg, Schloß Königs Wusterhausen Leltári szám: GK I 30079 Felirat (a félalakos középső rész hátoldalán): „Adam Friedrich von Wreech aetat: 33 ao. 1723. Peint par AM (ligatúrában)" Proveniencia: 1964-ben vétel műkereskedelemből (J. Beyer és W. Adam) Az eredetileg félalakos képet később térdképpé egészítették ki. Az átalakítás más kéztől, s feltehetően az 1729 utáni időből származik, ugyanis Bleckwenn