Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)
Előszó
ülő alakja mögött, egy falon függő kép (vagy tükör?) jelzésszerű jelenlétével az intim képtér „enteriőrré" válik. Az előretartott kéz motívuma Gerard Dou 1650-es évekbeli önarcképéhez hasonló megoldások ismeretét feltételezi. 40 Nemcsak a gondos, összefogott szerkesztettség, a lekerekített kis formákat alakító festői figyelem rokonítják a képet az első generációs „finomfestők" munkáival, hanem a meleg tónusok, a sárgásbarna lazúr használata is. Mindez azonban csupán a technikai igényességre, a meghitt képszerkesztésre és formálásmódra értendő. Ha ugyanis a miniatűrt az 1700 körüli évek hamburgi festészetének olyan darabjaival vetjük össze, mint Elias Galli ez időre datált portrépárja, 41 akkor Mányokinak az északnémet portréfestés aktuálisabb (bár képi megoldásban némiképp szikárabb) tendenciáihoz való csatlakozását is bizonyos mértékig tetten érhetjük. Azt, hogy Berthold de Gileno arcképe mennyiben tekinthető csupán alkalmi „múltba kalandozásnak", közbülső, illetve egyidejű műveinek hiányában nem tudjuk megítélni. Az azonban bizonyos, hogy képmásának konzervatív formai és technikai megoldásait nem a portré miniatűr volta hívta elő. Mányoki másik, közeli időpontra, 1704-re datált, ismeretlen fiatal nőt ábrázoló miniatűrje (A. 174.) nagyméretű képeinek könnyed festésmódját, kompozícióban amazok nagyon is időszerű „franciás" eleganciáját idézi, s az 1702-es kis képpel sem festésmódban, sem szemléletben semmilyen kapcsolatot vagy hasonlóságot nem mutat. A két kép műfaji rokonsága - a korai művek csekély volta ellenére is - mindenesetre segít tetten érni Mányoki egyidejű vonzódását ahhoz a kétfajta szemlélethez, amely a 17. századi értelemben vett „polgári", valamint a formanyelv változásában egyre jobban érvényre jutó „udvari" arcképfestői ízlés nagyon is eltérő sajátjaként írható körül. Jelzi azt a kettős indítást, amelyet egyrészt a gyűjtői érdeklődésnek megfelelően (azaz jelentős részben holland, németalföldi művekből) létrehozott salzdahlumi képtár anyagának karaktere, másrészt - Hagedorn által dokumentáltan - a korszerű francia arcképfestői megoldások iránti érdeklődés jelentett. Mányoki nagyon is különböző stíluspreferenciáit ez a stíluskettősség formálta ki és tette állandóvá, nemcsak festészetének erre a korai szakaszára, de - későbbi műveinek olykor váltakozó stílusorientáltságából leszűrhetően - működésének további idejére is. Mindvégig jellemző kismesteri alapossága és a „finomfestés" technikája iránti elkötelezettsége a kompozíciós megformálás eleganciájának igényével egészült ki. Talán nem túl merész következtetésként úgy vélem, hogy arcképfestészetének szemléleti és stiláris rugalmasságát nagyobb mértékben és meghatározóbb következményekkel befolyásolta a festői tapasztalatszerzés (egyébként általános és megszokott) módszere, a másolás, mint más, határozottabb festői egyéniséggel, önállóbb látásmóddal rendelkező kortársai esetében. Mányokit a meghatározó és példaként követhető mester híján feltehetően ezek a másolással szerzett készségek juttatták el a különböző iskolák szemléletmódjának egyidejű elfogadásához, a feladat többféle megoldási lehetőségének elsajátításához és - pályája során mindvégig megfigyelhetően - azok váltakozó alkalmazásához. JEGYZETEK 1 Hagedorn, 1755. 254-263. 2 Hagedorn, 1755. 256: „Un dessinateur à Zell, nommé Schiller, lui donna pendant quelques mois les premieres leçons du dessein." 3 Uo. 257: „Quant au maniment du pinceau & à l'aplication des couleurs, il profita encore quatre mois des instructions d'un Peintre de Portraits qui demeuroit à Lunebourg, & venoit de tems en tems exercer son pinceau à Zell. C'étoit André Scheits..." 4 Neues vaterländisches Archiv oder Beiträge zur allseitigen Kenntniß des Königreichs Hannover und des Herzogthums Braunschweig. 1827. I. Band. 156.: Einige ältere vaterländische Kunstnachrichten. „1695 klagten die Maler gegen Adam Manyoky. Nachdem sie ihn drei Jahre lang geduldet, beschweren sie sich über sein liederliches Leben, und erklären ihn für einen Pfuscher.* M. behauptete, daß unter allen Malern keiner etwas verstehe, als Burmeister, der ein Porträt malen, aber doch nicht egaliren könne. Er, M. male nur Portraits von privilegirten Leuten, und sey im Begriff nach Schwerin und dann nach Holland zu gehn. Er bat, ihm die drei geraubten Schildereien wieder zu verschaffen." „ Adam von Manyoky, geb. 1673 bei Novogrod in Ungarn, lernte 4 Monate lang das Malen bei Andreas Scheitz, einem Porträtmaler von Lüneburg, dessen Vater, Math. Scheitz aus Phil. Wouwermanns Schule war. Er starb 1757 als Hofmaler zu Dresden." A folyóirat szerepel a Thieme-Becker-lexikon Mányoki címszavának irodalmában (ThiemeBecker, XXIV. 1930. 46.), azonban mindeddig egyetlen Mányokival kapcsolatos irodalomban sem találkoztam a fentiek ismeretével, illetve említésével. 5 A folyóirat „Einige ältere vaterländische Kunstnachrichten" összefoglaló címmel több, egymástól független képzőművészeti adatot közöl, forrás, illetve lelőhely megjelölése nélkül. A Mányokiról szóló közleményt azonban egy olyan - a szövegösszefüggés alapján ugyanabból a forrásból származó másik - követi, amelyben a „helybeli" Maleramt előtt zajló vitás ügyekről esik szó ugyanabból az évből, s ez a Mányokira vonatkozó adat pontosítását is lehetővé teszi. A benne felsorolt mesterek (Johann Caspar Haverstroh, Berend Blum, valamint két Burmeister fivér) közül egyedül az egyik Burmeister azonosítható, mégpedig Joachim Burmester lüneburgi működésű festővel. AKL XV. 1997. 249-250. 6 A Matthias Scheits hamburgi festő fiaként született Andreas Scheits (1655 k.-1735) életművéből az alábbi arcképek ismertek: Hans Eitel von Diede Burggraf von Friedberg, 1681 (műkereskedelemben); Sophie von der Pfalz, hannoveri hercegnő, 1689 (Berlin, Schloß Charlottenburg, változatai: Schloß Homburg, 1689 után, Schloß Marienburg); Anna von Steinberg gyermekkori portréja, 1691 (Brüggen); Katharina von Harling, 1700 (Berlin, Schloß Charlottenburg); Georg Ludwig Kurfürst von Hannover, 1701 után (Wolfenbüttel, Herzog August Bibliothek); Sophie von der Pfalz,
