Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MAROSI ERNŐ: AZ elefántcsont torony. Egyetemes művészet a nemzet szolgálatában

MAROSI ERNO AZ ELEFÁNTCSONT TORONY Egyetemes művészet a nemzet szolgálatában Elefántcsont faragványokról szólva lehetetlen megkerülni az előkelő nyersanyagra s annak jelentésére vonatkozó, legfontosabb bibliai helyeket. Eredetileg nem az exkluzivitás az értelme az elefántcsonttoronynak: „Elefántcsont torony a nyakad mása" (Én 7,5), s a turris eburnea mint Mária szimbóluma a litániában magába olvasztotta a bölcsesség házának képét is: „Megépítette a házát a bölcsesség, s hét oszlopát is felállította" (Péld 9,1). Egy másik, elefántcsontból szerkesztett, de ideális művészettörténeti konstrukciónak inkább csak az emléke maradt ránk. Arról a 102 darabot számláló elefántcsontfáragvány-gyűjteményről van szó, amely Pulszky Ferenc közvetítésével és katalogizálása után került a liverpooli múzeum gyűjteményébe.

1 Az „antik, ókeresztény, középkori és keleti" Fejérváry-elefántcsontok már Pulszky számára az egyetemes művészettörténet demonstrációjára alkalmas példatárat, a művészet világtörténetének anyagát jelentették.

2 Pulszky stúdiumai szorosan kapcsolódtak nagybátyja gyűjteményéhez. Fontos szerepet játszott bennük a régiségtani tanulmányok kiindulópontját jelentő numizmatikán kívül a gemmák ismerte, amelynek alapján Pulszky angliai idejében is a vésett kövek nag)' ismerőjének számított. A nagybácsi harmadik gyűjteményét az elefántcsont faragványok jelentették. Ezek feldolgozása Pulszkyt már 1843-ban foglalkoztatta,

3 s a velük való foglalkozás végeredményének tekinthető a gyűjtemény angliai eladását kísérő publikációs tevékenysége. A Fejérváry-elefántcsontok katalogizálásának fontos terméke az elefántcsont szobrászat történetének vázlata. Pulszky az elefántcsont faragványokban a képzőművészet történetének olyan emlékeit látta, amelynek legkiválóbb példányai - kvalitásukat nem az adományozó, hanem a címzett rangja határozta meg

4 -, különösen, ha felirataik révén olyan egyértelműen határozhatók meg, mint az érmek és a gemmák, a kutatónak a numizmatikai stúdiumokhoz hasonló biztonságot nyújtanak, de hitelesebben tanúskodnak a stiláris kvalitásról. Pulszky ítélete szerint ugyanis az elefántcsont faragás akkor is megőrizte művészi értékeit, amikor a pénzverés már kézművességgé sülylyedt,

5 s tanulmányozása így különösen rávilágíthatott a stílus történetére. Mindennek különös jelentősége van a keresztény szobrászat történetében, amelynek kidolgozását Pulszky - híven ifjúkori célkitűzéseihez

6 - szorgalmazta.

7 Ugyanitt fejezi ki bizalmát a modern reprodukciós technikák, mindenekelőtt a gipszöntvények iránt, amelyektől az elefántcsont szobrászat tanulmányozásának lehetővé tételét várta. Nyilvánvaló: Pulszky szemei előtt olyan nagyszabású korpusz-mű lebegett (s ennek klasszifikációs rendszerét munkájában fel is vázolta), amely Adolf Goldschmidt munkájával valósult meg.

8 Talán megkockáztatható, hogy a személyében is átélt paradigmaváltás: az áttérés a gyűjtő régiségbúvár szerepköréről a szaktudóséra, megkönnyítette a megválást az öröklött kollekciótól, a Fejérváry-elefántcsontok elidegenítését. A reprodukciók eladására csak később, már Pulszky Nemzeti múzeumi igazgatóságának korszakában került sor. Mindenesetre a gyűjtemény anyaga nemcsak Pulszky számára szolgált vezérfonálként az egyetemes művészettörténetben való tájékozódásra: a liverpooli elefántcsontok máig fontos elemei a késői antikvitás és Bizánc művészettörténetének.

9 Mai tudásunk szerint a Fejérváry-gyűjtemény elefántcsontjai nem kizárólag Pulszky nagybátyjának koncepcióját dicsérték, hanem visszanyúltak annak a generációnak gyűjtő tevékenységére - s nyilván elgondolásaira is -, amelynek Fejérváry Gábor az örököse volt. Elsősorban számos elefántcsont faragvány első magyarországi tulajdonosa, az ifjabb gróf Viczay Mihály jön számításba.

10 Mivel Fejérváry igyekezett unokaöccsét a gyűjtemény feldolgozása felé terelni, valószínű, hogy Pulszky nemcsak a tárgyi, hanem a szellemi hagyatéknak is örököse volt. A késői antikvitás és a középkor elefántcsont faragványainak legfontosabb közvetítője a középkori kincsművészet volt. Elefántcsontból készült liturgikus tárgyakon (pixisek, ereklyetartók, ládikák, jelvények: pl. pásztorbotok), továbbá a későbbi középkor nagyrészt tömeges - és világi rendeltetésű - produkcióján (piperecikkek: fésűk, tükrök, szelencék, ládikák) kívül a legfontosabbak: az ékkövekhez hasonlóan, másodlagosan, foglalatban alkalmazott régiségek, illetve ritkán eredeti helyükön, többnyire utólagos foglalásban felhasznált könyvdíszek. Ezek nagy számban kerültek mozgásba a francia forradalom és a napóleoni háborúk idején, illetve - a monarchia területein a felvilágosult abszolutizmus kezdeményezésére megindult szekularizációs folyamatban.

11 E folyamat során számos, korábban jelentős ötvösművekbe vagy könyvtáblába foglalt elefántcsont mű nyerte el (vissza) autonóm kisplasztikái alkotás-jellegét. A jól felderített példák közé tartozik az egykor Montier-en-Der-ben, az ottani ötvösművű ereklyetartó szekrényt díszítő, a 400 körüli római patriciátusnak a pogány rítusok iránti nosztalgikus ragaszkodását eláruló NicomacborumSymmachorum-diptichon (Paris, Musée Cluny; illetve London, Victoria and Albert Museum), amelynek sorsát a középkorkutatás mindenekelőtt mint Verduni Nikolaus antik formakölcsönzésének forrását tisztázta.

12 Hasonló sorsa volt a nagyrészt Gyulafehérvárra került lorschi Codex Aureusnzk, amelynek elefántcsont