Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

szentségház is - gótikus stílusúak. A templom későbbi, zaklatott története során bármikor kikerülhettek belőle képek. A rozsnyói egyház 1550-ben az evangélikusoké lett, ám ez, ismerve az evangélikusoknak a templomberendezésekkel kapcsolatos gyakori türelmességét, nem jelenti azt, hogy a templomban található képek már ekkor elkerültek eredeti helyükről. Az ellenreformáció következményeképpen a plébániatemplom 1670-ben ismét a katolikusoké lett, de 1672-ben már a főoltáron Szent Anna oltára állt. Véleményünk szerint egyáltalán nem zárható ki, hogy a Jankovich-gyűjtemény négy 1514-es táblája a valamikori - Bakócz Tamás által felállított - Mária-oltár maradéka. Ennek a 17. században már régies és kissé barbár hangütésű Mária-oltárnak a helyét foglalta el a „modernebb" Szent Anna-oltár. Mindez természetesen a korabeli szokásoknak megfelelően történhetett úgy is, hog\' a Mária-oltárt máshová helyezték (talán a Szent Kereszt, majd Bakócz nevét is viselő kápolnába), esetleg szétszedve egy részüket függőképként használták a templom különböző helyein. Mivel azonban 1672 után egyre több átalakítás esett az épületen, mely később, püspökhellyé válásakor újabb lendületet vett, a gótikus táblák feltehetően kiszorultak onnét. A szentély tízméteres szélessége képes volt jelentős méretű oltárt befogadni, de a Bakócz-kápolna is 7,65 méter széles volt, ami szintúgy jelentékeny méret. Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy az 1514-es budapesti táblaképek lehetnek azonosak a rozsnyói Mária-oltárral (vagy esetleg a Bakócz-kápolna oltárával, melyet az 1514-es keltezés végső soron nem zár ki), akkor a megmaradt négy képből a legvalószínűbben egy olyan oltár állítható össze, melynek merev és mozgó szárnya 2-2 mezőből állt. így az nyitott állapotában az oltárszekrény mellett négy jelentet mutathatott be Mária életéből (melyek közül kettő látható ma is, a Királyok imádása és a Mária halála); csukva pedig nyolc Passió-képet (ezekből, értelemszerűen, minthogy kétoldalt festett táblákról van szó, ugyancsak kettő látható, a Krisztus ostorozása és a Töviskoronázás). Ebben a tekintetben a legáltalánosabb szárnyasoltár-elrendezések közül való, melyre számtalan példa van, a felvidékiek zöme az 1505-1520 közti időkből. Méretre nézve, oromzattal és predellával is számolva körülbelül 350/400 x 500 cm lehetett; e járulékok nélkül mintegy 260 x 500 cm (kerettel is számolva). Azaz a rozsnyói Máriatemplom méreteinek ideálisan megfelelt. Bár, mint mondottuk, társtalan művek, azonban mégsem teljesen. Legalább egy, stílusában rendkívül közeli emlék fennmaradt, egy ugyancsak két oldalán festett oltárszárny, mely bár méret dolgában igen közel áll az 1514-es sorozat darabjaihoz, mégsem azonos oltárról való, a képen lévő ábrázolás kizárja ezt. A Rozsnyóhoz igen közeli Krasznahorkáról származik, s a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria őrzi. Egyik oldalán négy vértanúszent látható koporsóban (ez kizárja a Mária-oltárhoz való tartozását), másik oldalán a Keresztvitel. A dunai iskola hatása ennél valamivel jobban érvényesül, mint Jankovich képein; sokkal zsúfoltabb a kompozíció is. Úgy vélik, hogy valamikor 1510-1520 körül készülhetett. Ám azt, hogy a budapesti képek vagy a pozsonyi tábla a korábbi, eldönteni nem lehet. Utóbbinak az állapota igen rossz, ennek oka elsősorban az, hog)' függőképnek használhatták valahol, méghozzá igen tartósan, s a falhoz támaszkodó oldal csaknem teljesen tönkrement. A magyar reneszánsz festészet az 1526-ban a központi vidékek pusztulása, majd a János király környezetében lassan újrainduló törekvések 1540 utáni teljes semmivé válása következményeképpen szórványos darabokat és némi behozatalt kivéve eltűnt. Egy Szentháromság-kép (hátlapján három szent) a 17. század első negyedéből hordoz még bizonyos késő manierista elemeket; a közepes, de ritka táblát újabban feltételesen szlovéniai művész munkájának tartják, amit a festményen látható velenceies elemek alátámasztani látszanak (23. sz.). Régies vonásokat őriz gróf Esterházy Miklós nádor arcképe, 17. századi magyarországi, jellegzetesen ősgaléria-tartozéknak tűnik, pedig nem az (24. sz.). Az ősök csarnokai a legtöbb magyar várnak, kastélynak jellemző részei, bizonyos értelemben - a kegyúri templom mellett - a birtok spirituális központjai. A tárgyalt kép azonban nem ősgalériából származik, hanem a nagyszombati jezsuita kolostorból. A kép nem véletlenül került erre a helyre. A templomot és klastromot ugyanis az 1625-ben nádorrá, 1626-ban gróffá emelt, protestánsból buzgó katolikussá vált, az Esterházy családban a szerény köznemesi sorból az ország egyik leggazdagabb főurává lett férfiú alapította, saját pénzén emeltette. Miklós nádor kiváló politikus volt, megingathatatlan királyhűsége nem akadályozta meg az udvar bírálatában. Opinio című röpiratában az erdélyi rendek, Bethlen Gábor fejedelem és a felső-magyarországi főurak Habsburg-ellenességének okait tárta fel az uralkodó számára. Kiváló stílusban írt, tehetsége katonai pályán is megmutatkozott, ez jellegzetesen a 17. századi magyar főúr kettőssége. O alapította meg az Esterházy-kincstárat a II. Ferdinándtól kapott fraknói várban. Az életnagyságú, álló egészalakos képmás 1645-ös dátumot visel, és felirat szerint a nagyszombati Szent lános-templom alapítójának és építőjének tiszteletére készült. (A fraknói ősgalériában is van eg)' álló egészalakos arcképe 1626ból). Miklós nádort e templomban temették el, s ezen kívül még több Esterházy családtagot, kik közül a legnevezetesebb a török elleni 1652. évben lezajlott nagy-vezekényi csatában elesett négy Esterházy, köztük a legjelentősebb Esterházy László gróf volt, a nádor legidősebb fia és fő örököse, „a szép gróf. A 17-18. századi arcképek nagyobb része hazai termék, sem történeti hitelességüket, sem minőségüket tekintve nem tartoznak a magyar művészet élvonalába; mondjuk ki, többségükben igen szerény művészi értékű munkák. Másrészt azonban több mögött is felsejük egy-egy, a távoli múltban készült, elveszett eredeti, ezért érdemelnek megbecsülést. lankovich több vásznat Dobai Székely Sámueltől vett, s ezek többnyire a legködösebb, legközepesebb darabok, bár ezek közt is akad kivétel. Nem érdektelen például I. Rákóczi György fejedelem arcképe, vagy az állítólag Absolon Dánielt, Thököly Imre kancellárját ábrázoló munka (29. sz.). Ugyanakkor naiv ábránd szintjén áll az Attila hun király és a Hunyadi László, jó néhány, javarészt 18. századbéli portré ábrázoltja pedig teljesen ismeretien, azonosíthatatlan. Vannak persze a portrék között kiválóbbak is, közülük elsősorban a svéd barokk festő, idősebb David Richter két képe emelendő ki: II. Rákóczi Ferenc és felesége, Sarolta Amália hesseni hercegnő képmása (1704) (32. sz.). A hagyomány szerint a képek Eperjesen készültek; minthogy azonban Rákócziné 1701 és 1706 között nem volt Magyarországon, a festmények kivitelezése feltehetően mintaképek alapján történt. Az összefogott, eszközeit tekintve takarékos képpár azt a Rákóczit mutatja, aki még sikereinek fényében állt. A további arcképek közül Mátyás király állítólag 16. századbeli portréja említendő (21. sz.), s I. Mária magyar királynőé, Nagy Lajos király leányáé, mely esetleg egy itáliai festő egykori munkájára megy vissza, s régen egyenesen Bartolo di Frédi utáni másolatnak gondolták. Feltétlen figyelmet érdemel Martinuzzi Fráter György rettenetesen gyenge képmása az 1600-as évekből; a portré valóban a kiváló politikust ábrázolja, származási helye is megfelelő, ugyanis a sajóládi pálos kolostorból került ki. Nádasdy Ferenc gróf országbíró (45. sz.) és báró Kollonich (I) Siegfrid, Fraknó és Kismarton kapitánya is képviselve van a Jankovich-képtárban (30. sz.), portréjuk készítési ideje meglehetősen bizonytalan. Egész finom kivitelű és jellemábrázolásában is nemes mű gróf Koháry István (1649-1731) képmása, ismeretlen magyarországi festő műve a 18. század első negyedéből (33. sz.). Koháry Eger visszavívása közben sebesült