Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

meg 1687-ben, jobb keze megbénult, s bal kézzel nem tanult meg írni. Igen művelt, kiváló költő volt, verseit másoknak mondta tollba. E portrén nem is látható a bénult jobb, baljában a végzetes ágyúgolyóbist tartja, nemesen ívelt magas homloka éles eszét, finoman formázott szája és álla akaraterejét és vitézségét jelzi. A kard és toll még az ő idejében is együtt járt. Koháry katonaként részt vett a török kiűzésében, a felszabadított Buda egyik parancsnoka volt, s ha fegyvert már nem is foghatott, mint diplomata élénk részt vállalt a Rákóczi-szabadságharccal kapcsolatos tárgyalásokban. Bár birtokait a kurucok feldúlták, vagyonát felprédálták, Koháry mégis olyan békére törekedett, mely a Rákóczival tartókat nem hozza lehetetlen helyzetbe. A lankovich-anyagban szerepel még két további Mátyás király képmás (43-44. sz.), Kolinovics Gábor kisbirtokos, nemesi származású történetíró és régész, továbbá Áron, havasalföldi vajda arcmása. S hogy a hazai barokk művészetet ne csak arcképek képviseljék, említsük meg Bachmann J. Gáspár kiváló kis képét, mely a nagyváradi székesegyház Szent László király általi alapításának legendáját idézi fel, színtiszta rokokó eszközökkel (37. sz.). A nagy középkori királyt mint római hőst és hadvezért jeleníti meg; a háttérben viszont teljesen valószerű, korhű, jellegzetes magyar nemesi viseletben jelennek meg az oltárkép vélhető megrendelői. A festmény 1782-ben készült, és az osztrák rokokó jegyében alakult stílusa, Bachmann iskolázottságának megfelelően. Korának magyar festészetéből Jankovich nem gyűjtött, amit természetesnek tekinthetünk, ott nem volt szó anyagmentésről. Jankovich korának kép- és szoborgyűjteményei 1. A főúri gyűjtemények A magyar képgyűjtés történetével kapcsolatban szakirodalmunk többnyire meglehetősen szkeptikus. Eszerint mi, magyarok, kincsgyűjtésre hajlamos, képek és szobrok iránt nem érdeklődő nemzetnek hisszük magunkat, mely legfeljebb a történelmi tárgyú metszetek, térképek és a családi arcképek iránt tanúsít érdeklődést. Azaz ezeket sem művészi értékük, hanem csakis témájuk következtében becsültük, lettünk volt bár főnemesek, köznemesek vagy polgárok. Meg még a címereslevelek, adománylevelek voltak fontosak az ősi származás és az ősi birtok igazolására. Ezzel szemben a tény az, hogy Magyarországon mindig voltak kisebb-nagyobb képgyűjtemények, bár kétségkívül nem annyi, mint a világi kincstár. Egyébként sehol sem volt annyi. A kincstárban ugyanis rengeteg az, ami valaha használati tárgy volt, vagy legalábbis asztalra való, ha az ünnepire is. így felhalmozódásuk, a használatból való kikerülésük és kincseskamra kémjeivé válásuk csupáncsak természetes folyamat, nincs benne semmi igazán rendkívüli. A képek és szobrok, különösen pedig a rajzok és grafikák gyűjtése határozott, autonóm döntés kérdése. Semmi módunk nincs arra, hogy itt a 18. század végénél korábbra tekintve soroljuk fel a hajdani, majd eltűnt írott és faragott képgyűjteményeket (Nádasdy, Zrínyi, Bercsényi, Forgách stb.). Bizonyos tekintetben azonban szerencsések vagyaink, hiszen történelmi családjaink egynémelyikének kezén megmaradt, esetleg újraformálódott a régi képgyűjtemény. Az viszont való, hogy ezek java Bécsben volt, s hazahozataluk és közgyűjtemény számára való megvásárlásuk iránt az igény ekkor még nem nyilvánult meg egyértelműen. Országos közcélra való ajándékozás pedig meglehetősen ritka volt ebben az időben, s tulajdonképpen a nagylelkű kulturális donációk e fajtája nem is vált jelentős gyakorlattá. Annak ellenére sem, hogy a leggazdagabb magyar főurak jövedelmei szédítőek voltak, és állták a versenyt a nagy nyugati vagyonok hozamával. Igaz, hogy esztelen fényűzés tekintetében is álltuk ezt a tornát mindenkivel, sőt néhány család ezt felül is múlta. A hatalmas jövedelmek mellett is mind jobban felhalmozódó adósság - hiába volt a birtok kisebb országnyi a rossz kormányzás, az avult életmód, a gazdaság korszerűdensége miatt csődökhöz vezetett, s a dolgok vége általában a műgyűjtemény egészének vagy tekintélyes részének eladása lett. így járt a galántai Esterházy hercegek óriásira nőtt bécsi kép-, rajzés metszetgyűjteménye is. Az általunk vizsgált időszakban ugyan már nőttek a bajok, de még kezelhetők voltak. A kor sajtója még nem tárta fel, hogy van Bécsben egy magyar csoda, az Esterházy-féle képzőművészeti gyűjtemény. Az Esterházy-képtár története később kezdődött, mint a kincstáré és a fegyvertáré. Míg a kincstár döntő többsége és fő művei a két nádor, gróf Esterházy Miklós és herceg Esterházy Pál szenvedélyes alapvetésének köszönhető, a kép-, rajz- és metszettár azonban már utódaik műve lett. Eleinte a kincstárban csak néhány festményt tartottak, köztük voltak herceg Esterházy Pál nádor saját készítésű - kedvtelésből festett és műértéket nem képviselő - képei is. Később indultak meg nagyobb mértékben a festményvásárlások. Ebből az anyagból egyébként kevés maradt fenn, a képek nagy része valószínűleg nem volt kiváló munka. A képek, rajzok és metszetek nagyarányú gyűjtése a 18. század vége felé indult meg erősen, s ez még a 19. század első harmadában is tartott. Közben az Esterházy-képtár Bécs egyik látványossága lett. A fraknói kincstárról a család ekkor sem feledkezett meg, de a nag)' festőművészek sora inkább elkápráztatta az utazót s az érdeklődőt. Sajnos, utóbb a képtár jó egynéhány kiváló művéről kiderült, hogy azok csak kvalitásos kópiák (ilyenek például a Poussin- és a Claude Lorrain-képek, melyek közül csak az utóbbi festő egy képe bizonyult sajátkezű, jelentékeny műnek). Olykor ennek fordítottja is bekövetkezett (másolatnak hitt darab eredetinek bizonyult), de ez volt a ritkább. A képgyűjtemény ügyeit külön igazgató kezelte, egyszóval: intézmény lett. Mind több szakember is megnézte, s így lassan ki lehetett válogatni a javát. A rengeteg fennmaradt leltár tanulmányozása során kiderül, hogy nem csupán az az 500-600 darab tartozott hozzá, amely a bécsi Esterházy-palota falai között őriztetett, hanem más épületekben is rengeteg festmény volt, melyek elhelyezése gyakrabban változott. Az igaz, hogy a java általában mégiscsak a bécsi központban volt látható. A képgyűjtemény, mint az ilyen nagy anyag esetén várható is, minden jelentős európai festőiskolát valamilyen szinten reprezentál. Van azonban olyan stílus is, melyet a képgyűjtő család nem kedvelt. Ilyen például a gótika általában vagy a francia rokokó. Nem vonzotta őket túlságosan a plasztika sem. Az 16-18. századi itáliai, flamand, holland, spanyol piktúra, az olasz, német és németalföldi rajzok az anyag súlypontjai. A metszettár összeállításánál elsősorban a legnagyobb grafikusok lehető teljes anyagát célozták meg (Dürer, Rembrandt, Callot), de az is megállapítható, hog)' angol és francia metszeteket is nagy számban és kiváló minőségben szereztek be. Ami a képgyűjtést illeti, a 18. századig nem akadt a családban, aki ebben a tekintetben igazán sokat tett volna. Amikor 1712-ben Pál nádor meghalt, a kincstárban lévő képeken, illetve a fraknói szobrocskákon, ősképmásokon és csataképeken kívül nem sokat hagyott hátra. Ami képzőművészeti munkát utódai örököltek, az nem tartozik az első vonalba. Még a képtáralapító herceg Esterházy (Fényes) Miklós (1714-1790) sem a festmények iránti vonzalom következményeképp vásárolt képeket, hanem azért, mert újonnan épített, Fertődön álló csodapalotájába, a kor szokásának megfelelően, képtárrészt is terveztek. S bár az ezt megtöltő képek nagyobb ré-