Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - III. KÖNYVTÁR

Aijr-Aij-v; mindössze ennek egyik megjegyzéséből derül ki, hogy a kiadás előkészítésében Johannes Stabius is részt vett; kiadva és kommentálva: Konrád Peutingers Briefwechsel. Kiad. KÖNIG, ERICH. München 1923, 253-257., 156. sz.); dicsőítő költemények a kiadott művekről, szerzőikről és Peutinger munkájáról, Riccardus Bartholinus Perusinus (Ricardo Bartolini), Caspar Ursinus Velius (Bernhard), Johannes Pinicianus és Johannes Foeniseca (Mader) tollából (foil. Aiij-r-Aiiij-r); Jordanes De rebus Gothorum című műve (foil. Aiiij-v -[Dv]r; vö. MGH AA V.l, 53-138); Peutinger összefoglalása a Római Birodalom hanyatlásáról és a népvándorlásról (foil. [Dv]v—[Dvi]r); Paulus Diaconus História Langobardorum című műve (foil. [AAi]r-HHij-v; vö. MGH SRL, 45-187); errata a két kiadott forráshoz (foil. Hffij-v-HHiij-v); kolofon (fol. [HHiiij]r). Már a tartalomjegyzék bizonyos részleteiből kiderül, hogy - korának elvárásaihoz mérten - ambiciózus, gondos szövegkiadással van dolgunk, és magukat a szövegeket olvasván ugyanezt tapasztalták a két mü modern kritikai kiadását előkészítő filológusok is. Sajnos azok a kéziratok, amelyek e nyomtatvány alapjául szolgáltak, ma már nincsenek meg, csupán a felhasznált másolatokhoz legközelebb álló példányok azonosíthatók. Paulus Diaconus művének esetében az egyik azon két kézirat közül, amely a kiadással a legszorosabb rokonságban áll, éppen a Jankovich Miklós tulajdonában volt, 12. századi kézirat (202. sz.), amelynek hozzávetőleg ugyanebből az időből származó lapszéljegyzetei akkori birtokosának Peutinger lakhelye, Augsburg iránti érdeklődéséről tanúskodnak. Az ajánlás a nyomtatványt kétszeres editio princepsként ünnepli, ez azonban csak részben volt igaz: a História Langobardorum egy évvel korábban Párizsban is megjelent. Erről azonban Peutinger nyilván nem tudott, ezért állíthatta, hogy a két mű kinyomtatásával azokat a hosszú feledés homályából vezette ki a napfényre. A könyv egy olyan sorba illeszkedik, amelynek korábbi darabjairól valóban elmondható volt ugyanez: 1501-ben jelentek meg egy I. Ottó-kori apáca, Hrotsvita von Gandersheim teljesen elfeledett és Konrád Celtis által kevéssel korábban újra felfedezett művei, 1507-ben pedig egy I. Frigyes tetteiről szóló, Otto von Freising munkájából kivonatolt költemény, az ún. Ligurinus. Ez utóbbi szintén Celtis lelete volt, a kiadást azonban az általa szervezett Sodalitas litteraria augsburgi tagjaira, jelesül Peutingerre bízta. Jóllehet az ajánlás retorikájában és az ahhoz csatolt panegyrisek közlésében Peutinger 1515-ben is e kiadványok hagyományaihoz igazodott, Jordanes-, illetve Paulus Diaconus-kiadása mégis alapvető vonásaiban tér el azoktól. Egyik művet sem kellett ugyanis felfedezni, mindkettőnek a szövegét középkori kéziratok tömege őrizte meg, és ismertek voltak a humanisták számára is. Ez utóbbi nemcsak az 1514-ben már kiadott História Langobardorumva. volt érvényes, hanem talán még inkább Jordanes Geticájáva, amelynek kivonatát már 1453-ban nem más, mint Enea Silvio Piccolomini állította össze (Biga libro270 (címoldal) rum rariorum ... Kiad. DuELLIUS, RAYMUNDUS. Francofurti et Lipsiae 1730, II; vö. még SvENNUNG, J[OSEF]: Zur Geschichte des Goticismus. [Skrifter Utgivna av K. Humanistiska Vetenskapssamfundet i Uppsala, 44:2B.] Stockholm 1967, 52-55), és hogy ekkortájt mennyire a levegőben lehetett, mindennél szemléletesebben jelzi, hogy Peutinger kiadásával hónapra pontosan egy időben Johannes Cuspinianus is (aki a mű három kéziratának is a birtokában volt) bejelentette szándékát, hogy a Geticát kinyomtassa (vö. Ankwicz-Kleehoven). Mindennek ellenére Peutinger várakozása, hogy munkája hasonló revelatív hatást fog kiváltani, mint az Opera Hrosvite vagy a Ligurinus, nem volt megalapozatlan. A császár privilégiuma és a szöveggondozó ajánlása egyaránt hangsúlyozza, hogy a kiadás az eredeti forrásokhoz való visszanyúlásnak, a „vera história" feltárásának az eszköze. Mind Jordanes (pontosabban Cassiodorus, akinek elveszett művét Jordanes kivonatolta), mind Paulus Diaconus műve egészen a szerző saját koráig beszéli el az adott nép történetét, és kortársaik között is voltak olyanok, akik kiemelkedő szerepet játszottak a késő középkor történeti gondolkodásában (Cassiodorus például még annak a Nagy Teoderiknek a megbízására fogott hozzá munkájához, akit egyik legnépszerűbb hőseként, „Dietrich von Bern"-ként ismert a középkori epika, és akiről Konrád Celtis is tervezett írni egy eposzt). Ennek ellené-