Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)
KATALÓGUS - III. KÖNYVTÁR
re sem a címlapmetszetet szemlélve, sem az ajánlást olvasva nem úgy tűnik fel, mintha Peutinger szemében azokra a kérdésekre vonatkoznának a két mű fő tanulságai, amelyekben a szerzők mintegy szemtanúknak tekinthetők. Sokkal inkább a gótok, illetve a langobardok korai története került a figyelem középpontjába, azok az időszakok, amelyek a két szerző számára is csak legendává váló hagyományokon keresztül voltak megközelíthetők. Az ajánlásban Peutinger a gótok és a (thrákokkal rokonságban álló) géták azonosságának tézise mellett hívja tanúnak Jordanest, egy olyan kérdésben tehát, amely már a gót szerzőnél is mitikus etnogenezisként tűnik fel, ráadásul ezzel annak a Marcus Antonius Sabellicusnak (Marcantonio Coccio) az ellenvéleményét vélte megcáfolhatni, aki egy kétségtelenül nagyobb hitelű forrásra, Strabónra (7,1,3) hivatkozott. Ez az ellentmondás (mely inkább a kritikai történetírás szülési fájásairól ad röpke képet, mintsem hogy csökkentené Peutinger nemzedékének forradalmi jelentőségét a historiográfiában) egy határozott tendencia háttere előtt jelenik meg. Peutinger maga is megfogalmazza, hog)' miben tér el véleménye (és a két ldadott mű tanúsága) a népvándorlás koráról általánosan és különösen Itáliában elterjedt képtől: a germán törzsek egy egységes népet alkottak, melynek különböző elnevezései részben csak lakóhelyének földrajzi tagolódását tükrözik, ez a nép - mint a géták példája mutatja - Róma virágkorában is belakta Európának a Birodalmon kívüli részeit, és erkölcseivel, jámborságával nem szolgált rá későbbi hírére. E kép rögzítéséhez Jordanes és Paulus Diaconus különösen alkalmasnak tűnhetett, ők ugyanis saját személyükkel is tanúskodnak a gótok, illetve a langobardok latin írásbeliségének fejlettsége mellett, éppen ezek a művek voltak azok, amelyek a barbár népek szóban továbbörökített történeti hagyományait a római történetírás, etno- és geográfia műfaji kereteihez és fogalomkészletéhez illesztették. A Hrotsvita és a Ligurinus iránti lelekesedés alapja a 16. század elején hasonló volt: pallérozott, klasszikus szerzőkhöz hasonlított latinsággal szóltak a német történelem dicső részleteiről. Nemcsak e két irodalmi emlék, hanem részben Jordanes és Paulus Diaconus is számot tarthatott annak a Celtisnek a figyelmére, aki - a translatio imperii eszméjének jegyében - a latin nyelv és műveltség ápolását tekintette a németség elsőrangú nemzeti feladatának. Ez az ambivalens celtísi koncepció, amelyben Germania kultúrája egyszerre örököse és antipódusa a latin antikvitás kultúrájának - és ezáltal az itáliai kortársak történeti öntudatával áll vitában -, a címlapmetszeten is nyomot hagyott. Az ott ábrázolt két személy kiválasztása első látásra meglepő lehet. E két uralkodó szintén azok sorában foglalt helyet, akik már Jordanes, illetve Paulus Diaconus számára is a régmúlt történetéhez tartoztak. Alboin langobard király („ALBWINVS REX") éppen Paulus Diaconus nyomán vonult be a középkori elbeszélő költészetbe (és története éppen nem azt a képet közvetítette a langobardokról, amelyet Peutinger szerint az általa kiadott forrás támogat; vö. Hist. Lang. 2,28), mindazonáltal ő volt az, akinek a vezetése alatt népe Itáliába hatolt (Hist. Lang. 2,7-8), itteni kiválasztásának az oka alighanem ez volt. Athanarik gót uralkodó („ATHANARICVS REX") esete egészen más: az ő személye alig volt ismert a középkorban, és a humanisták érdeklődését sem keltette fél különösebben. Jordanes szintén csak röviden emlékezik meg róla, ebben a passzusban azt írja, hogy Athanarikot Theodosius császár Konstantinápolyba hívta, és ott egyenrangú félnek kijáró figyelmességben volt része (Get. 28-29). Mindkét figura a germán népeknek a Birodalommal való találkozását idézi fel. Az ábrázolás Burgkmair címlap-művészetének ragyogó darabja. Az augsburgi festő több, elkészítésekor típusbeli újításnak számító címlapmetszete is hosszú ideig követett megoldásoknak vált mintájává. Ezen a metszeten is a címlap és a történed illusztráció egyesítésének roppant invenciózus példáját láthatjuk. A nyomtatvány címe egy, az antikizáló enteriőrbe felülről befüggesztett lófejpajzson a trophaeum-ábrázolások elmaradhatatlan kellékén olvasható. Ez az ábrázoltak korát felidézni igyekvő motívumok egész sorát egészíti ki: a két uralkodó vértezete csupa olyan részletből áll, amelyekből kevéssel korábban elsősorban I. Miksa vállalkozásain, jelesül Genealógiájának Burgkmair által előrajzolt fametszetein, illetve síremlékének figuráin állt össze egy historizáló viseletrepertoár. Ebben szintén találhatók antikizáló motívumok, Alboin combját például a lorica megfelelő részletére emlékeztető bőrlebenyek sora borítja. Nagyrészt azonban olyan elemek együttesét látjuk, amelyek képi emlékeken alig több, mint száz évvel korábban tűntek fel, akkor még - úgy tűnik - valóban hordott viseletek ábrázolásaként, azonban szinte azonnal megindult az a - Burgkmair művein egyik csúcspontját elérő - folyamat, amelynek során ezek a motívumok az archaizáló viseletábrázolás építőköveivé váltak. E. G. A példányról: BNH Cat. J-195. A kiadványról: WAITZ, GEORG: [Bevezetés.] In: MGH SRL, 30, 44; MOMMSEN, THEODOR: Prooemium. In: MGH AA V.l, LIV, Lix, LXX; ANKWICZ-KLEEHOVEN, HANS: Der Wiener Humanist Johannes Cuspinian. Gelehrter und Diplomat zur Zeit Kaiser Maximilians I. Graz-Köln 1959, 130-131; FÜSSEL, STEPHAN: Riecardus Bartholinus Perusinus. Humanistische Panegyrik am Hofe Kaiser Maximilians I. (Saecula Spiritalia, 16.) Baden-Baden 1987, 41; KÜNAST, HANS-JÖRG: „Getruckt zu Augspurg". Buchdruck und Buchhandel in Augsburg zwischen 1468 und 1555. (Studia Augustana, 8.) Tübingen 1997, 237. A címlapmetszetről: BURKHARD, ARTUR: Hans Burgkmair d. Ä. (Meister der Graphik, 15.) Berlin 1932, 52., 103. sz.; FALK, TlLMAN: Hans Burgkmair. Studien zu Leben und Werk des Augsburger Malers. München 1968, 82.
