Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - III. KÖNYVTÁR

lassan haladt, végül teljesen elakadt. Ekkor hívták meg Sárvárra a krakkói Vietor-nyomdában tanult Abádi Benedeket, aki 1540 elején kezdett dolgozni a könyvön, s az év végére el is készült vele. A bastarda (bâtard gothique) betűkből szedett könyv nemcsak a mai olvasó számára hat idegennek, hanem az egykorú olvasókat is zavarta. A gótikus betűkészletet valószínűleg Bécsben vásárolták. A választás azért esett erre a betűre, mert a kurzív és antikva típusoknál gazdagabb mellékjel-készletével jobban megfelelt Sylvester János igényes ortográfiai elgondolásainak. Abádi mindenesetre bírálta a könyv „nem igen szíp" betűit, ám „hogy szapora lenne a dolog", lecserélésükre nem gondolt, hanem alkalmasint igyekezett javítani rajtuk. A könyvnek két eltérő szedésváltozata ismeretes. Az A és B változatok a „Próféták által szólt rígen az Isten" kezdetű vers elhelyezésében és a K ív első két levelének szedésében különböznek. Megállapítható, hogy a B variáns pontatianabb, mint a korábbi, A változat. A már kiszedett részek újraszedését valószínűleg a kész ívek megrongálódása tette szükségessé. Sylvester János Új Testamentuma új szakaszt nyit a magyar nyelvű bibliafordítások történetében. Sylvester mégsem tekinthető kezdeményezőnek, hiszen a középkor folyamán már szinte a teljes Újszövetséget magyarra fordították a Vulgata alapján. Az anyanyelvű kultúra humanista művelői között is akadtak előfutárai a szerzőnek: Komjáthy Benedek Szent Pál leveleit (Krakkó 1533), Pesthy Gábor pedig a négy evangéliumot ültette át magyarra (Bécs 1536). Komjáthy és Pesthy a tekintetben is megelőzték Sylvestert, hogy mindketten felhasználták Erasmus híres Újszövetség-kiadását és -kommentárját (Novum instrumentum. Adnotationes in Novum Testamentum. Basel 1516). Sylvester János régóta készült az Újszövetség magyarra fordítására. Erre leginkább korának erazmista humanistái buzdították, például krakkói tanára, az angol származású Leonard Cox, wittenbergi mestere, a praeceptor Germaniaenak nevezett Philipp Melanchthon, akiben Sylvester elsősorban a humanista filológust tisztelte. Noha maga Erasmus életében egyetlen szót sem írt „vulgáris" nyelven, mégis szorgalmazta az anyanyelvű bibliafordítások ügyét: „Én azon volnék, hogy minden asszony olvassa az evangéliumot, olvassa Szent Pál leveleit. Minden lehető nyelvre jó volna lefordítani őket" - írta a Paraclesisben, vagyis az Újtestamentum bevezetőjében. Sylvester Új Testamentuma, grammatikai és teológiai igényesség tekintetében az összes korábbi magyar fordítás-kísérletet felülmúlja, ám - paradox módon - hibái is éppen ebből a fokozott műgondból fakadnak. Erasmus anyanyelvi programjának megfelelően Sylvester igyekezett bebizonyítani azt, hogy a magyar nyelv alkalmas a kettős jelentésű „igík" (szavak) és a „beszídek" (mondatok) tolmácsolására. Az ollyan igíkrül való tanúság, melyek nem tulajdon jegyzísben vétetnek című tanulmányát, mely az Új Testamentum függelékeként szerepel, éppen ezzel a céllal írta. Ebben a rövid értekezésben olvasható az egyik legkorábbi híradás a magyar virágénekekről, melyek, úgymond, a Szentíráshoz hasonlóan telve vannak az ilyen „hasonlatos" beszéddel. Sylvestert tehát grammatikai és retorikai célok vezették, amikor „az ganéjban arant" keresett, és a virágénekek ékítményeit dicsérte. A szerző szándéka az volt, hogy a Biblia eredeti görög textusát minden árnyalatában hűen tükröző magyar szöveget állítson elő. Ehhez elsősorban nyelvészeti előtanulmányokra volt szüksége, azt bizonyítandó, hogy a magyar nyelvnek is van grammatikája, nemcsak az úgynevezett „szent nyelveknek", a latinnak, a görögnek és a hébernek. További fontos lépés volt a kor humanista fordításelméletének tanulmányozása. A Biblia jelentésárnyalatainak érzékeltetésére a szinonimák precíz, tervszerű alkalmazását tűzte ki célul. Elhatározta, hogy az eredeti szöveg szavainak jelentésárnyalatait mindig a megfelelő magyar szinonimákkal vagy körülírásokkal közvetíti. E nyelvészeti indíttatású pedantéria mögött teológiai eszmék húzódnak meg: a Szentírás minden szava kinyilatkoztatás - ennek esetleges téves értelmezésén a befogadó közösség üdvössége múlhat. Jól példázza ezt a Miatyánk szövegének az eredeti görög szavakhoz kínos pontossággal tapadó magyarítása: „És engedd meg münekünk az mü adósságinkat, mikíppen mü es megengedjük azoknak, az kik münekünk adóssok". Hasonló törekvésekre utalnak a Tízparancsolat szövegéből vett idézetek is. A hagyományos magyar textust „Ne paráználkodjál" - Sylvester így ülteti át: „Házasságtörísnek vétkében ne leledzíl", jól tudva, hogy ez az eredeti szövegnek megfelelő, helyes értelmezés. A magyar Miatyánk és Tízparancsolat lényegében már a középkorban elnyerte ma is széltében elterjedt formáját, és ehhez a fordítások (pl. a Müncheni-kódex és a Jordánszkykódex bibliafordításai) többnyire ragaszkodtak. Sylvester János a magasabb bibliai grammatika alapelveit követve tért el a hagyománytól és - tegyük hozzá - a könnyed és gördülékeny magyar stílustól is. Az Új Testamentum munkálatai közben - állítólag az utolsó nyomdai ívek olvasása közben - Sylvester nagy jelentőségű verstani felfedezést tett. Rájött arra, hogy magyar nyelven tökéletesen utánozhatok az antik, időmértékes versformák. E tekintetben a magyar nemcsak hogy eléri, de túl is szárnyalja a nyugat-európai nyelveket. Sylvester formahű magyar disztichonokban írt híres ajánlása (Az magyar nípnek, ki ezt olvassa) és az evangéliumok verses summázatai már csak pótíveken kaphattak helyet, mivel, mint a szerző írta, „kísén vivők eszünkbe az mü nyelvünknek mindenben való nagy nemes voltát". Sylvester János bibliafordításának szellemi alapjai sok tekintetben összefüggnek a reformációval - a könyv mégsem tekinthető protestánsnak. A magyar Új Testamentum az evangélium aktuális üzenetét közvetítette: „Sok rísz szerint és sok módon szóla rígentenn az Isten az mü eleinknek az prófétáknak általa, ez utolsó időkben szóla münekünk Fiának általa, kit mindeneken örökössé tűn" -