Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - I. FESTMÉNYEK ÉS FARAGVÁNYOK

a táblák sem maradtak egy csoportban a Nemzeti Múzeumban, s egymástól függetlenül, különböző időpontokban kerültek át az Országos Képtárba. Volt, amelyik színmagyarként kezdte, mint az a Szent Pál apostolt ábrázoló tábla, amelyet utóbb Ulrich Mairnak attribuáltak (8. sz.), mások viszont sokáig német mester műveként szerepeltek, mint a Szent Szaniszló életének jeleneteit ábrázoló három tábla, amelynek utóbb egymáshoz tartozását is újra fel kellett ismerni, s amely csak egészen sokára került át a magyar szekcióba (11. sz.). Több darab a Régi Képtár fontos művévé avanzsált, s az állandó kiállítás szereplője lett - ezeknek általában mesterük vagy mesternevük is akadt -, mások viszont, anonimitásba burkolózva, magyarnak minősültek, és az 1930-as évek második felében létrehozott Régi Magyar Gyűjtemény enigmatikus főműveivé váltak, és azok ma is (6, 7, 13. sz.). Radocsay Dénes iktatta be a magyarországi késő gótikus művészet kánonjába őket, akkurátusan szétosztva a három nagy művészetföldrajzi provincia: Erdély, a Felvidék és a Dunántúl között. A Történelmi Képcsarnokba jutott képek - csekély kivétellel - mindmáig e nagy fontosságú gyűjtemény törzsanyagához tartoznak. Az ábrázoltak kiléte ugyan olykor bizonytalanná vált, olyasfajta látványos „demitologizálásukra" azonban, amilyenen a Régi Képtárba sorolt képek festő-attribúciói átestek, máig nem került sor. Pedig jó részüket ma már nem a hitelességük legitimálhatja, hanem az őket 'hitelesnek tekintő, kései hagyomány, amely sok újkori ábrázolás kiindulópontjává tette őket. Nem világos a Képcsarnokba átirányított szoborművek sorsa: az állítólag Vitéz Jánost ábrázoló mellszobor (Inv. Imag., 32. sz.) például ma már nem található itt. A Collectio imaginum sok darabja nem nyert bebocsátást sem az Országos Képtárba, sem a Történelmi Képcsarnokba; ezek egy része lappang. Sok kőlapra festett képet, képecskét sorol fel a latin nyelvű inventárium (pl. Inv. Imaß., 1, 68, 109. sz.), közülük ez alkalommal egyet sem sikerült fellelni. Elveszett vagy felismeretlenül lappang két fémedény (hamweder?), I. Lajos király székesfehérvári „mauzóleum"-ából (Inv. Imaß., 30-31. sz.), amelyről azt sem tudjuk, hogy miért került az imaßok közé. Szobor és kőfaragvány viszonylag kevés akadt Jankovich gyűjteményében. A két legfontosabb mű, az Andrea Pisanónak tulajdonított Madonna-szobrocska (49. sz.) és a jelenleg ismeretlen mester munkájaként meghatározott Pászkavacsora (50. sz.) 1936-ban került át a Szépművészeti Múzeum Régi Szobor Osztályára. A többi kőszobor ma már nem lelhető fel. Sok imaßo útja vezetett egyébként az Iparművészeti Múzeumba. 1877-ben átadták a gyűjtemény késő reneszánsz és barokk elefántcsont faragványait (59-62. sz.), amelyeket 1936-ban követtek a középkori darabok is (51-58. sz.). Mindannyiszor a proveniencia megjelölése nélkül, így adódhatott, hogy ezekről csak most, ez alkalommal sikerült kideríteni eredeti származásukat. A helyzetre jellemző, hogy az Iparművészeti Múzeum, sőt a magyar közgyűjtemények legrangosabb és legrégibb elefántcsont faragványait Jankovich Miklósnak köszönhetjük. Ugyancsak az Iparművészeti Múzeumba jutottak a kőberakással díszített tárgyak, közöttük az az Angyali üdvözlet-ábrázolás, amelynél az eredeti inventárium a székesfehérvári középkori bazilikát jelölte meg származási helyként, s amelyről szintén úgy tudtuk, elveszett (64. sz.). Jankovich néhány középkori kőfaragványt is őrzött pesti házában. Ezek jelentősebbjei Mátyás király építkezéseiből származtak: eg)' Mátyás-címeres oromzat, egy csőrében gyűrűt tartó hollóval koronázott pilaszter - mindkettő vörösmárványból (Inv. Imaß., 17, 18. sz.). Az utóbbi a Nemzeti Múzeumból a Fővárosi Múzeum tulajdonába került, s ma a jogutód, a Budapesti Történeti Múzeum reneszánsz kőtárának dísze, míg a címeres oromzat lappang. A híres, „MA I TH I LA I SR(^)"-feliratú talapzatelem (szintén a Budapesti Történeti Múzeumé) letétként a Magyar Nemzeti Galéria reneszánsz kőtárában látiiató (66. sz.). Az első kollekción kívül is kerültek be képek és szobrok a Nemzeti Múzeumba, Jankovich halála (1846) után, örököseitől. Ilyen például Antonio Abondio két miniatűr viaszképmása (II. Alfonz ferrarai herceg és felesége, Borbála főhercegnő), aranyozott-gravírozott réztokjukban (ma az Iparművészeti Múzeumban), vag)' V. László és Franciaországi Magdolna kettős arcképe (ez a Történelmi Képcsarnokból került a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárába, 5. sz.), Lórántffy Zsuzsanna állítólagos képmása (Történelmi Képcsarnok, 28. sz.), vagy a Jankovichgyűjtemény egyetlen jelentős antik márványportréja (Szépművészeti Múzeum, 48. sz.) is. A kevésbé mutatós kőfaragványok, mint például Keszi Balázs sírkövének két töredéke, máig a Magyar Nemzeti Múzeumban maradtak (65. sz.).