Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

készítettek, ez inkább volt divatban Felső-Magyarországon. Egy nagy hatágú násfán a csokron 30 smaragd van (eredetileg 35 volt), s festett zománcdísz emelte ki a féldrágaköveket. Látható, hogy a protestánsnak megmaradt Telekieké igen kiváló tárházakkal rendelkezett. Csak érintőlegesen végignézve tartalmán, ráismerünk a nagy 17-18. századi gyűjtemények jellegzetességeire. Az ötvösgyűjteményhez számban teljesen méltó a Sáromberkén összegyűjtött hatalmas fegyvertár is, melynek kimerítő ismertetésére itt nincs mód. A Sáromberkén lévő, fegyverekkel telirakott kastély pompás színtere volt a Teleki család utolsó fényes korszakának. A több jó darab, köztük néhány remekmű inkább csak díszlet volt - az agónia színpadának díszlete. A történelem kifutott a család alól, anyaguk szétszóratásra ítéltetett. A magyar történelmi arisztokrácia rugalmatlansága, eszméinek korszerűtlensége nem is vezethetett máshová. A nemességnek az a része, amely hajlandónak mutatkozott polgári - akár nagypolgári - vállalkozói pályákra lépni, képes volt a túlélésre és az újravagyonosodásra, de persze már nem volt azonos szakrális önmagával. Ez volt hát a túlélés ára - a Telekiek legtöbbje ezt az árat nem kívánta megfizetni. Jankovichot mindvégig érdekelte a Teleki-kincstár, s szerzett is belőle néhány darabot, köztük egy egészen nagyszerű násfát. Teleki Sámuellel többször váltott levelet. Elsősorban bibliofil mivoltuk hozta őket közel egymáshoz. Ezeken kívül igen jelentékeny régi családi kincstárakkal rendelkeztek Magyarországon a Zichyk, az Andrássyak, Erdélyben pedig a Bánffyak, a Bethlenek, a Jósikák, az Aporok és Brukenthal Sámuel. A Bánffy- és a Jósika-kincstár egy-egy kicsiny, de fontos műveket tartalmazó darabja végül magyar múzeumba került. A Bethlenek és a Bánffyak már Jankovich idejében elég sok régi ékszert eladtak, s nem sokkal utóbb a Jósika család is több művet értékesített. VI. A JANKOVICH-GYŰJTEMÉNY FEGYVEREI ÉS EGYÉB TÁRGYAI A fegyvergyűjtemény eredetileg a ma meglévőknél több tárgyat tartalmazott volt, lankovich saját listájában 158 darabot sorolt fél, ennek egy része mára elveszett, esedeg azonosíthatatían. Egy ekkora terjedelmű gyűjtemény lankovich idején törpének számított, sőt még később, egészen a második világháborúig annak tekintették volna. Figyelembe kell venni, hogy a fegyvergyűjteményekben lószerszámok, régi típusú kézifegyverek (dárdák, partizánok, íjak és nyilak), illetve ehhez való kellékek, valamint szúró-, vágó- és tűzfegyverek (ágyaik, pisztolyok, puskák) többnyire óriási, több százas mennyiségben fordultak elő. Valaha ezekkel fegyverezte fel a főnemes a maga bandériumát - volt, aid 10-20 katonát állított ki, volt, aki képes volt egész századra, de ezred is akadt. Ezen felül várvédő hadieszközök, csatában használatos dolgok, akadályok (például a lovasrohamot gátló csatacsillag, azaz súlyom), hadi öltözékek, valamint általában még jeles katonák arcképei, esetleg hadtudományi könyvek és kéziratok is helyet kaptak. Az 1800 körüli években és az azt követő évtizedekben a nagy gyűjtemények ha nem is voltak túl ismertek, Jankovich nyilvánvalóan tudott róluk és nem kellett aggódnia szétszóródásukért, már csak ezért sem, mert ezek a családi gyűjteményekben a dicső múlt legkézzelfoghatóbb bizonyítékai voltak. (Olykor manipulatív módon, ez azonban erősen másodlagos szempont.) Summa summarum: Jankovich szívesen szerzett meg különleges értékeket, nevezetességeket - s például kedvelte a pisztolyokat -, a fegyvergyűjtést mégsem érezhette fontosnak a maga tevékenységén belül, mert általában ezt a tárgytípust nem kellett veszélyben látni. A szétszóródó, elveszni látszó dolgokra azonban odafigyelt. Emellett néhány darab valószínűleg inkább véletlenszerűen került hozzá, esetleg apja hagyatékából. A díszes lószerszámok a 19. századig igen fontos szerepet töltöttek be a nemesség életében. Reprezentatív célra használták, tehát csak különleges alkalmakkor vették őket elő. Anyagi és művészi értékük nagy volt, s így a kincstárakba kerültek. Régebben országgyűlések megnyitásakor, birodalmi gyűléseken, királykoronázáskor pompáztak ezekben a lovak, nemegyszer csupán a vezetéklovak, akadtak ugyanis olyan lószerszámok is, amelyek tényleges használatra eleve nem is voltak alkalmasak, csupán a gazdagság érzékeltetésére és az ünnepi alkalom pompájának emelésére. Később azután, a 18. század során már egyre inkább a királykoronázásra korlátozódott a régi, esetleg megviselt díszlószerszámok használata, s fokozatosan átvette helyüket a díszmagyar ékszer és felszerelés, melyhez immár korszerűbb és ennek megfelelő lószerszám dukált. S mivel a dolog mindinkább anakronisztikus lett, színházi díszlet, lassacskán a régi díszlószerszámok átkerültek a családok mozdíthatatian értékei közé. Mindezt csak a második világháború tudta szétszórni, de az aztán tökéletesen. Semmi kétség nem lehet abban, hogy e tárgyféleségek közül került ki Jankovich gyűjteményének egyik csúcsa, ami egyben az egyetemes iparművészetnek is igen jelentős alkotása: egy Zsigmond-kori faragott csont dísznyereg (187. sz.). Valaha bizánci mester alkotta elefántcsont műnek tartották, ma már tudjuk, hogy semmi köze Bizánchoz, és nem is elefántcsontból készült, hanem tevecsontból, illetve bizonyos részek más csontból. E nyereg egy tárgycsoport kiemelkedő darabja. 17 darab maradt fenn azokból a nyergekből, melyek egytől egyig Zsigmond, magyar és cseh királyhoz, német, majd német-római császárhoz kötődnek. Készítési idejük az 1430-as évekre tehető (elvétve lehet köztük korábbi vagy későbbi). Mindegyiken van sárkánymotívum (a jobbakon ez kifejezetten címerszerű), s ma már elfogadott, hogy a Zsigmond által Magyarországon alapított Sárkányrend tagjainak ajándékozott az uralkodó egy-egy példányt. E rendnek nemcsak magyar tagjai lehettek, hanem Zsigmondnak az idők során mind gyarapodó országaiból többen, sőt olyanok is, akik fölött nem rendelkezett uralkodói jogkörrel, de megnyerésüket és szövetségüket fontosnak tartotta. Például a havasalföldi vajdákkal is szoros, jó viszonyt tartott fenn, olyannyira, hogy egyiküket ő helyezte vissza fejedelemségébe. E jó kapcsolat megpecsételésére ajándékozta talán a legszebb csontnyerget a havasalföldi vajdának (mely ma a bukaresti székesegyház kincstárában van). Bizonyosnak tűnik, hogy ez ló hátára soha nem került, a szíjazat számára körülhatárolt, elvékonyított mezők ugyanis a többi darabbal szemben - nincsenek áttörve. A szebb darabok mindenesetre Magyarországon voltak, s ezekből három ma is itthon van (a Magyar Nemzeti Múzeumban). Egy a Rhédey családtól, egy másik gróf Batthyány Gézától, a harmadik a jelenleg tárgyalt mű. Mindhárom valamelyes más modorban készült, s nehezen hihető, hogy egy kézből valók. Bizonyára több darab is magyar családok birtokából került külföldre (az egyik egyenesen a Batthyány-Strattmannoktól került a bostoni Museum of Fine Artsba). A Jankovich-féle nyergen a legnevezetesebb lovagszent, Szent György és Trebizonda legendája van a fő helyeken és a legnagyobb alakokkal. A többi jelenet világi, a késő középkor lovagi gondolatvilágának, sztereotípiáinak szépséges sorozata: oroszlánnal küzdő rettenetes szőrzetű vadember, virágos gallyat tartó ifjú lovag, gondtalan zenélő, lantozó és orgonáló pár, mögöttük solymár, jegyespár, hölgynek virágot nyújtó apród, más vadember alabárddal, kép egy várról (igen szépen és