Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

részletesen kidolgozva), ami előtt lovag áll stb. A nyergeken többnyire német nyelvű - feliratszalagok is vannak, melyek hol egyszerűen a nyereg használatára vonatkoznak, hol szerelmes sóhajok. Abban, hogy a nyergek hol, milyen művészeti iskolában készültek, máig nincs nyugvópont, az ausztriai és az itáliai DélTirol az a vidék, amit manapság leginkább számításba vesznek. A készítés idejének meghatározása is elég szélsőséges, 1420 és 1460 közötti. Úgy gondoljuk, hogy a kérdés ennél bonyolultabb, s a készítési hely is szelesebb a fent vázoltnál, s hogy jelentősen árnyalják a viszonylag későn megismert Pisanello-művek, köztük a mantovai nagy falkép megdöbbentő szinópiája, mely ugyan Zsigmond halála után készült, de Pisanello korábban is készített ilyen műveket, azok azonban (a veronai freskókat kivéve) elpusztultak. A bécsi Kunsthistorisches Museum Zsigmondportréja is arra vall, hogy a mester és az uralkodó között meglehetősen szoros kapcsolatnak kellett lennie. Bizonyosnak tartjuk, hogy a nyergek készítői rengeteget merítettek egyrészt Pisanello művészetéből, tanulmányrajzaiból és más dolgaiból, másrészt hatottak rájuk a felső-rajnai művészet szent idilljei és varázshangulatai is. Végül is úgy látjuk, hogy motívumkincsük, stílusuk finomabb elemzése oda vezet, hogy bár mestereik Zsigmond körében, egymás munkáit látva, nagyjából ugyanazon ikonográfiái elképzelések alapján készítették őket, alkotóik mégis más-más helyről származtak. Az sem lehetetlen, hogy egy részük Budán készült, a Zsigmond-kori magyarországi művészet fejlettsége (Budavári szoborlelet, barkai szobrok, Kolozsvári Tamás, az ötvösség megannyi ága, a kódexfestés, protoreneszánsz, Masolino falképei Ozorán) ennek legalább is nem mond ellent. Ugyanakkor e nyergek az internacionális gótika jellemző emlékei, ilyenképpen létrejöttük elég nagy területen elképzelhető. Az a legvalószínűbb, hogy a mintaképek alapján dolgozó csontfaragó mesterek Zsigmond szűkebb udvartartásával követték az uralkodót szükségszabta és gyakori helyváltoztatásai során. A Jankovichgyűjtemény egyéb lószerszám-alkatrészei bizonyos szempontból érdekesek lehetnek, önmagukban azonban jelentéktelenek. A kézifegyverek a legősibb típusú fegyverek. A bunkók, lándzsák, nyilak és íjak, s persze ezeknek rendkívül hatékonnyá fejlesztett, valamint díszváltozatai minden fegyvergyűjteményben előkelőhelyet foglaltak el. Jankovichnál ezek mostohagyermekek voltak, csak kevés ilyen darabot engedett gyűjteményébe. Leginkább egy mű emelkedik ki közülük, az izgága erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond díszbuzogánya. Valószínűleg török mű, a sok türkiz alkalmazása is ezt a meghatározást erősíti. A buzogány tetejét nefritlemez borítja, körülötte türkiz- és rubinsor aranyfoglalatban. Nyelén vésett virág- és indadísz látható. Aló. század végén készülhetett, s talán egyenesen a fejedelem számára. E darab tényleges harcra nem volt használható. A szúró- és vágófegyverek részében már több a nevezetes darab. A Beniczky-féle dísztőr tokkal magyar munka a 16. század elejéről, markolatán csigavonalas sodronydísz, a tokon részben aranyozott ezüst alapon indadísz és nőalakok láthatók. Alighanem reneszánsz öltözék tartozéka volt, s valójában egy korábbi típus kései változata. Állítólag a Margitszigeten lelték, innen került Beniczky István pesti alispán tulajdonába (ltsz.: App. Jank. 61). Mellette több tőr és török kés található ebből a fajtából, ám nem ily igényes kivitelben. A kardok és szablyák száma csekély. Ha igaz az, hogy az egyik kard (Inv. Arm., 67. sz.) Báthori Istvánnak a nyírbátori templomban lévő sírjából került elő, akkor ez a legkorábbi. Kemény lános fejedelem két fegyverének jelentőségével azonban egyik darab sem vethető egybe. Lóra való pallosa 185 cm hosszú, ezt tehát a már lovon ülő harcosnak lehetett csak feladni. Hüvelye igen díszes kivitelű, lila bársonnyal borított, rajta nyolc ezüstveret, a fenti kettő egyetlen ezüstlapból készült, ezekben színes erdélyi zománcok között türkizek ülnek. Egyélű pengéje tausírozott, markolata sodronyos, markolatkupakja niellós, keresztvasa kettős, egyik része a török fegyverek stílusát követően két lehajló ágat képez, a felső egy felhajló, a markolatot fogó kézhez formázott védővas. Párja Kemény János díszszablyája, ennek markolata és markolatkupakja teljesen egyezik a palloséval, keresztvasa azonban egyenes. Hüvelyének borítása piros bársony, saruja és bújtatópántja, valamint három közbülső vereté ezüst, mindegyik nagy és kis türkizekkel kirakott, pengéje genovai, tövénél indadíszes, tausírozott. E remek fegyver inkább ötvösmű, mint harci eszköz. A tűzfegyverek között igen szép pisztolyok, pisztolypárok találhatók. Jankovich kétségtelenül szerette ezeket, és koncepciózusán gyűjtötte. Érthetett is hozzá, mert az akkoriban már jelentős számban és területen elterjedt utánzatok és hamisítványok csapdáit kikerülte. Két igen régi darab még az egyszerűbbek közé tartozik; a 16. században készültek, s erősen hasonlítanak egymásra, nem csupán szerkezetükben, hanem bizonyos elemeikben is. Az egyik egy csontszalagos pisztoly kereklakatos egyszerű szerkezettel s kevés dísszel készült. A későbbi darabok ismeretében már-már fényűzésnek tűnik a lakatlemez üresen hagyása. Szolid díszítése a faágyazaton lévő néhány keskeny csontszalag, s csövének elülső része alatt és a markolatvégen lévő nagy gömbök, mely utóbbi kétféle motívummal mezőkre van osztva (Inv. Arm., 14. sz.). E fegyver gazdagabb kivitelű ikertestvére a dupla elsütő berendezésű pisztoly, kereklakatos szerkezetét nem fedi a szokásos lakatlemez, gerincének csontberakása díszes, a markolatgomb, mely formájában pont olyan, mint a fentié, igen gazdag ornamentikával ékes, ráadásul egy tűzaranyozott plasztikus oroszlánfej zárja le (188. sz.). Hogy előző korábbi-e, vagy csupán egyszerűbb, az nehezen eldönthető, a valószínű az, hogy egykorúak. A két pisztoly származása ismeretien. A legszebb fegyverek a 17. században készültek, az állandó tömeghadseregek 18. századi megjelenése előtt, amikor is szabványosítani kezdték a fegyvereket, mert sorozatban kellett gyártani a hadfelszerelést. Az 1610 körüli években kerülhetett ki a neves Spät mester műhelyéből II. Mátyás király pisztolypárja. Csövén stilizált sárkányos ornamentika látható, a fegyver többi részén Bellona, Lucretia és Judit, valamint egy harcos. Lucretia és Judit számos fegyveren jelenik meg, mint az igazságos fegyverfogás, háborúindítás, a jogos megtorlás megindításának, a jog helyreállításának allegorikus alakjai. Ez a szimbolika a 17. század nagy természetjogi kiteljesedésének is közvetett emléke, egybecseng Grotius nézeteivel. A díszes mesterművet a hagyomány szerint Tiroli Ferdinánd ajándékozta a magyar ügyeket és a török elleni harcot komolyan vevő uralkodónak (aki a veje volt). Később Lamberg grófé volt, tőle vásárolta Jankovich (Inv. Arm., 15, 16. sz.). A 17. században érlelődött ki az a bresciai fegyverkovács iskola, meh/nek termékei Európa-szerte megbecsülésben részesültek ldváló minőségük, megbízhatóságuk, tiszta formájuk és kiváló díszítésük folyományaképpen. Általában párban készültek. Jankovich Miklós két ilyen fegyverpárt tudhatott a magáénak. A levélindás-markolatkupakos pisztolypár (Inv. Arm., 23, 24. sz.) a korábbi. Ennek csövén az 1650 és 1696 között tevékeny bresciai fegyverkovács, Lazarino Cominazzo névjelzése olvasható. Lazarino mester egy rendkívül termékeny műhely élén állott, és a pisztolycsövek előállításának kitűnő mestere volt. Munkái aránylag könnyűek, de igen erősek, gyakran bordázottak voltak. A csövön többnyire gyűrűket is kialakított, s ebben követte őt a többi helyi mester is. (Az anyag a torkolat felé elvékonyodott, a tűzkamránál megfelelő vastagságú volt.) E fegyver többi része egy másik bresciai mester, Ponsino Borgognone da Brescia munkája. A sátorvas, a sátorlemez gazdag vésett díszű, markolatkupakja finom részletekben gazdag, öntött és vésett, mind