Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

máncos-bogláros övet, 5 erdélyi zománcos övcsatot, 9 karkötőt, 18 pár fülbevalót, s más egyebet, együtt közel 500 darabot tartalmazott, ezen felül még több mint 300 gyűrűt. Az ékszerek és gyűrűk egy része a már említett Totesz Izsákon, e remek kutató-szaglászó ügynökön át került Jankovichhoz, mások régészeti ásatásokból, megint mások egyéb kereskedőktől. Többféle, nem túlságosan jelentős római ezüstfibulája különféle lelőhelyekről (Gyulafehérvár, székesegyház; Szombathely, római temető; Szőny-Brigetio stb., valamint tiszai lelet) került hozzá. Jankovich alaposságát bizonyítja, hogy a feltalálás helyét feljegyezte, tudván, hogy ez adja a tárgy történeti értékét. Már későbbiek az ún. „cikáda" fibulák, melyek az 5. században készültek, lelőhelyük a Tolna vármegyei Györköny. Ezek egy népvándorlás kori nép szellemes munkái, gazdag ötvöstechnikájuk erősen eltér a rómaitól, ha készítőjük tanult valakitől, úgy a bizánciaktól. Ezen kívül a kisterenyei Hársas-hegyről, az ottani ásatásból mintegy húsz-huszonöt arany díszítőelemet szerzett. Férfi és női ékszereinek legjava az 1600-as évekből való, mely időszakot történelemkönyveink igen sötét színekkel szokták lefesteni. Kétségtelen, hogy némi okkal: az ország három részre tépetett, a háborúk és a velük járó mindennapos kegyetlenkedés folyamatos volt, a békeidők rövidek. S mégis, a kultúra gazdagodott, sajátos magyar jellegzetességei megerősödtek, mennyiségi és minőségi tekintetben rengeteg mű született. A magyar történetírás fényes százada volt a tizenhetedik, folytatva az előző század hagyományait. Főnemességünk nemzeti érzelme erős volt, védték az ország jogait, és nagyon sok esetben az uralkodót is sarokba tudták szorítani. A 18. századra ebből kevés maradt, a magyar főnemesség tekintélyes része Bécshez kötődött, rengetegen még távolabb katonáskodtak, sokan nemzeti nyelvüket is elfelejtették. A köznemesség többsége alpári megyei belviszályokban élte ki becsvágyát, és a magyar rendiség védelmét mintegy szükségből átvette az arisztokráciától - provinciális színvonalon. A művészet és a kultúra szegényedett, legfeljebb városi polgárságunk teremtett némi újat. Mindez alól természetesen volt kivétel, nem is kevés, a hanyatiás mégis szembeszökő. A magyar nemesi fénykor nagyszerű emléke egy „medály" (medál, forgóként használatos), 1630 körülinek tűnő erdélyi mű, bizonyos régies vonásokkal, melyek közül az alsó, kakaslábas megoldás a legsajátosabb. A szív alakú középészt, az ebből felfelé sugárként kirobbanó hat szalagot teljesen elborítják az ékkövek és a zománc; az ékszer vázaszerkezet, foglalása ezüst. Totesz szerezte meg a Bánffy családtól (ltsz.: Orn. fánk. 224). Ezek az ékszerek többnyire erdélyiek, mint ahogyan a három sodronyfonatos arany rezgőtű is, melynek a Jankovichgyűjteményből való eredeztetése hihetőnek tűnik, bár a leltárakból nem egyértelmű az azonosítása (Magyar Nemzeti Múzeum, ltsz.: 60. 177). Tömör szerkesztésével, az erdélyi emlékek bizonyos fokú merevségével tűnik ki a leggazdagabb, tollas rezgőtű, mely 16 cm hosszú, arany, igazgyöngyökkel bőven díszített, rajta rubinok és nyakrészénél egy önmagában is nagyszerű boglár. Bizonyos szempontból naturalista mű, három nagy és egy kisebb tollat utánzó ágával (ltsz.: Pig. Jank. 242). A 17. század második felében készítették, s Jankovich Brassóból szerezte talán ott is készült. Ezzel nagyjából egykorú a smaragdos-táblaköves forgó is (173. sz.). Egy további forgó gyulafehérvári eredetű; a főtemplom restaurálásakor találtatott meg (ltsz.: Orn. Jank. 223). A lőcsei templomból származik egy nagy, háromleveles (eredetileg négyleveles) virágos-ékköves rezgőtű, lelőhelye után ítélve ez talán Felső-Magyarországon készült (ltsz.: Orn. Jank. 253). A hajtűk, kontytűk gyakran viszonylag egyszerűbbek, általában gyöngyben végződnek; számuk a Jankovich-gyűjteményben felettébb nagy, s többnyire valamilyen feltárás során bukkantak elő. Két gyöngyös-zománcos darab az egykori budai Szent Zsigmond-templom ásatásánál került elő, a hagyomány szerint Podjebrad Katalinénak gondolt sírból emeltetett fel; egyikük, sajnos, elveszett (ltsz.: Orn. Jank. 340 és 349). A gyulafehérvári székesegyházból egész sorozat került elő (ltsz.: Orn. Jank. 341-344), Kolozsmonostorról, az ottani régi templom római közül kettő (ltsz.: Orn. Jank. 325, 326). A fentiek ezüstből készültek, de akadnak aranyból készült példányok is (például a nagyváradi vár romjai közül, ltsz.: Orn. Jank. 32; két darab a szombathelyi római temetőből, ltsz.: Orn. Jank. 30, 31). Viszonylag késői darab, az 1670-1680 körüli évekből való egy virágmotívumos, kék-vörös zománcos, igazgyöngyös, gránátdíszes példány (ltsz.: Orn. Jank. 284). Csallóközi lelet egy 1600 körüli pártaöv (ltsz.: Orn. Jank. 450), a gimesi várkápolna tisztításakor bukkant elő egy zománcozott ezüst diadém, gazdag gyöngydísszel, fantáziadús növényi ornamentikával, s ékessége mellett ritkasága is növeli értékét (ltsz.: Orn. Jank. 437), végül Székesfehérvárról való a kis arany korona („koronka", ltsz.: Orn. Jank. 135), ami meglehetős különlegesség és ritkaság. A hajtűk a 18. században is pompásak voltak, és akadtak köztük hagyományos, magyaros ízlésűek is, mint például a négy gazdag gyöngydíszes-filigrános példány (ltsz.. Orn. Jank. 317-320). A Jankovich-gyűjteményben a női nyakláncok, nyakékek valamennyi típusát tanulmányozni lehet. Középkori nyaldáncot találtak a brassói főtemplom tisztításakor a kriptában, méghozzá egy 14. századi sírkő alatt (ltsz.: Orn. Jank. 226). A szorosabb és rövidebb női nyakdíszek, a „nyakszorító" és „torokszorító" néven ismert darabok többsége erdélyi készítésű, s úgy tűnik, hogy az ország más részeibe is szállítottak belőlük. Gyakran megmaradt a rajtuk lévő eredeti csüngődísz is. Mindegyik az 1600-as évek kifinomult, egyúttal átgondolt, technikailag virtuóz művészetét magasztalja, későbbi ilyen munkát azért sem lehet találni Jankovich Miklós gyűjteményében, mert a rokokó korában ez az ékszertípus kiszorult a divatból, de a tárházakban megőrizték egy részüket, műbecsüket megértve. Időrendben talán a legelső a Csallóközben a Kond családba került pompás arany nyakszorító, kétrészes csüngővel, smaragdokkal és gyöngyökkel ékes, a lánc maga 27 tagú és kétféle - az egyik smaragdos, a másik gyöngyös - boglárból szerelték össze. A fekete és a fehér zománc a zöld smaragddal finoman tartózkodó, választékos ízlésre valló megrendelőt és mestert sejtet (ltsz.: Orn. Jank. 204). Feltehetően 1620 körül készítették. Egykorúnak tűnik ezzel vagy alig valamivel későbbi a 27 négyzetes tagból álló nyakszorító, szintén saját csüngőjével, színes zománcdísszel és almandinokkal - vásárlás Brassóból (ltsz.. Orn. Jank. 238). Idetartozik a Gyerőfi családtól (Totesz révén) Jankovichhoz vándorolt forgácsos-nefelejcses torokszorító, 26 boglárból összeillesztve, ennek csüngője hiányzik (ltsz.: Orn. Jank. 251), eltérő és a korábbiakhoz képest „modernebb" technikával készített a ragyogó szépségű bőrtűs arany torokszorító, gazdag filigrándíszes rozettákból passzítva, s már az 1600-as évek végéről, különösen szép és szellemes a pillangószerűre formált dupla csüngője (Brassói vétel, ltsz.: Orn. Jank. 198). Az egyéb nyakékek egyik, s nagyobbik része földből előkerült lelet, kétséget kizáróan temetkezési kellék, kisebb részük került vétel útján a gyűjteménybe. A körmöci nyakék középkori, és régisége ellenére nem különleges (ltsz.: Orn. Jank. 207); hanem nagyon is annak kell tartanunk a kolozsvári arany nyakéket, mely a nyakszorítókhoz, torokszorítókhoz képest hosszabb láncból, közepén egymás fölött két, mellette egy-egy függővel. E mű a 17. század derekának érdekes, eredeti emléke, szinte tobzódóan gazdag. Az aranyláncocskákkal összekötött bonyolult tagokat és függődíszeket rendkívül leleménnyel tervezte meg az ismeretlen ötvösművész, gyöngyök, filigrándíszek, rubinok és gyémán-