Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

tok sorakoznak rajta. Legérdekesebb azonban a zománcozás, mely a kék, a zöld, a fehér és a fekete bonyolult kombinációjára építi hatását, mely a piros rubinokkal, az irizáló gyöngyökkel, a szikrázó gyémántokkal és a helyenként szabadon hagyott aranynyal együtt olyan elképesztő színhatást eredményez, mely csaknem páratlan a maga évszázadában. Olyan pompás, hogy mármár az ízlés megbicsaklásának a határáig jut - és mégsem, megáll a díszíthetőség végpontjánál. Fejedelmi darab, de sajnos, szinte semmi esély eredeti megrendelőjének megállapítására. Jankovich-féle leltári száma nincs, de mindig is tőle származónak tekintették. Későbbi, ha nem is sokkal a marosvásárhelyi régi templom restaurálása során talált kazettásán foglalt rubinokkal díszített nyakék, kétfajta boglárból komponálva, szintén pazar zománcfestéssel. Hossza nem nagy, torokszorítóként használhatták (ltsz.: Orn. Jank. 234). Ugyancsak a jelentősebb munkák közül való egy 12 tagból álló nyakék-maradvány (164. sz.). Csak utalunk a varanói, újvidéki, terebesi, bátmonostori nyakék-leletekre, utóbbiból csupán a csüngő maradt meg. A csüngődíszek legnagyszerűbbje Hann Sebestyén egyik kiváló műve, feltehetően ugyancsak láncon függött, ami sajnos már nincs meg, s három alól felfüggesztett gyöngyből is eltűnt a középső. Megrendelője az ifjabb Franck (Frank) Bálint (1643-1697) szász gróf és királybíró, s műfailag medaillonnak lehet nevezni. Arany, felülfestett zománccal, 24 darab rubin keretezi az ovális művet (155. sz.). Franck Bálint igen sok megbízást adott Hann Sebestyénnek, ezek közül több fennmaradt, de meglehetősen sok el is enyészett. A hátlapon a királybíró címere található, mesterjegye nincs, mégsem kétséges Hann szerzősége. A Franck-medalion csak kevéssel készült a kiváló szász irodalomtudós és jogtörténész halála előtt. A hosszabb nyakláncokból is kerültek igen értékesek Jankovich Miklós tulajdonába. A legjelentékenyebb a 154 egyforma tagból álló, szemeinek formálása miatt „dióbeles nyaklánc" néven ismert munka (166. sz.). Egyszerűsége - szemei az aranyból sajtolással és véséssel kerültek kialakításra - és viszonylag korai volta egyaránt figyelmet érdemel. Nem eldöntött tény, hogy a 16. vagy a 17. század során készült, szolidsága, formai jegyei alapján is inkább gondolható, hogy még az 1500-as évek utolsó negyedének világát sugározza. Totesz Erdélyben szerezte, és Jankovich természetesen meg kívánta szerezni a kiválóságot, nemesfémsúlya azonban igen nagy volt, Jankovichnak pedig alighanem éppen nem volt rá pénze, s ezért érmeket adott érte cserébe. A Viczay Mihálytól - ugyancsak csere útján - megszerzett zománcos nyaklánc 30 ovális és 28 téglalap alakú elemből láncszemekkel van összeerősítve. Az 1600-as évekből való, igencsak középszerű formai megoldású, amin a zománcozás javít valamit. Feltehetően nem magyar munka, távol áll a hazai készítésű láncoktól (ltsz.: Orn. Jank. 29). Egy Késmárkon talált nyakláncnak csupán kereszt alakú ékköves boglárjai maradtak fenn, pompás zománcozású arany darabok. Némi régies formája ennek is van, de tisztán 17. századnak szokás tartani (ltsz.: Orn. Jank. 231). Niczky Kristóf gróf gyűjteményéből származott Jankovichhoz egy reneszánsz ízlésű, de már bizonyára jó 17. századi nyaklánc, ami Niczky állítása szerint Janus Pannonius pécsi sírjából került elő. E származtatási adat valóságos voltát semmi sem támasztja alá, szemben az ellenérvek sorával, voltaképpen a darab eredetiségére is árnyékot vet e sántikáló história. További nyakláncok: Vajdahunyad temetőjéből (zománcos téglányalakú lemezeit három-három, szokadanul hosszú lánctag köti össze, az egész darab igen szép erdélyi munka, ltsz.: Pig. Jank. 236); a tiszavárkonyi templom egyik sírjából (ez zománcos, női példány, ltsz.: Orn. Jank. 232), a szatmári szőlőből, a gyulafehérvári templomból, az érdi szőlőkből, a Maros folyóból, a székesfehérvári Janicsárkút közeléből etc. erednek. Feltehetően egy lánc része volt az a 11 gyöngyös tag, mely a trencséni várkápolna sírjából származik. Az övek között több olyan is van, mely történelmi személyhez vagy családhoz kapcsolható, a középkori övek - melyek kevéssé érdekesek - azonban nem, ezeket (ltsz.: Orn. Jank. 422 és 451) a gyulafehérvári székesegyház helyreállításakor találták, feltehetően sírokban. Ezeket, vagy legalább is egyiküket Jankovich állítólag 1790-ben, mindössze tizennyolc évesen vette meg. E szürke darabokkal merőben ellentétes az 1500-as évek végén készült besztercei díszöv, mely egy tucat aranyozott ezüst, hoszszúkás téglalap alakú lemezből áll, s ezek csapszegen fordulnak el. A csapszegek külső burkán emberalakok domború alakjai állnak, a hosszúkás mezőkben domborított kerubok. Az öwégek öntöttek, a többi rész azonban az ötvöskalapács dicsérete. Csupán származási helye alapján tekinthető beszterceinek, abban sem lehetünk bizonyosak, hogy magyarországi készítésű. A türkizes-gyöngyös magyar díszöv a 17. század elején készülhetett, s bár Erdélyből került elő, stílusa alapján inkább vélhető felsőmagyarországi munkának. A hátrészen 13 magas boglár csapszegeken csuklik, az elülső két boglár mintegy övkapoccsá hosszabbodik, két nagy ívet alkotván a derék elülső részén, s a két remek kapocs még egy fityegő láncocskát is tart. Mindent egybevetve, nyugatias típus, amely a királyi Magyarországon népszerűbb volt. Erdélyben ezek a tömör szerkesztésű darabok alig ismertek, errefelé a sokkal kötetlenebb, sokszemű, keleties jellegű darabokat jobban szerették. Az övek legpompázatosabb példányai az 1650 körüli erdélyi stílust és típusokat képviselik. Három darab különös figyelmet érdemel, mint egyetemes értékű műremek. A legkevésbé cifra Kemény János díszöve (ltsz.: Orn. Jank. 421). A hosszú időn át meghatározó erdélyi politikus, majd rövid ideig fejedelem kiváló műértő lehetett, és reánk maradt egynémely dolgai, továbbá hagyatékának - sajnos, csak sommás - leltára arról győz meg, hogy kiváló műgyűjtő volt, nagyszerű festmények, ötvöstárgyak, díszfegyverek voltak a gyűjteményében, s végül több mint ötven keleti szőnyeg. Festményei közül ma is megvan a róla készült portré, melynek készítője ismeretlen, de kiválóan képzett mester lehetett, aki jól ismerte a velencei késő reneszánsz piktúrát, az idős Tiziano és az érett Tintoretto arcképművészetét. Magyarországon és Ausztriában ihyen festőművész az 1660 körüli időben nem termett, a Kemény-portré mestere olasz lehetett. A kép tiszta, egyszerű olajtechnikájában is merőben elüt az erdélyi (s felső-magyarországi) arcképektől, emellett magas színvonala is szokatlan, továbbá szabad, kimódolatlan, természetes hatást keltő szerkesztettsége is tejesen új a mi vidékeinken. Mint sok erdélyi főúr, Kemény János is nyugat-európai műveltségű férfiú volt, nem tudta tudomásul venni a pogány alávetettséget, és kereste a nyugatról történő országegyesítés lehetőségeit, s reálpolitikus lévén, ezt csak a Habsburgokban találhatta meg. Erre még nem érett meg az idő, s Kemény Jánosnak buknia kellett. Am nem ármánykodás során, méregtől, tőrtől, avagy hosszú puskától, fúrkósbottól, hanem karddal a kezében, a nagyszöllősi csatában, a török ellen. Visszatérve a díszövre, ez ezüstből készült, aranyozva, kétféle öntött tagból áll: 31, derékban kissé behúzott, ovális és 30, kör alakú darabból készült. Díszítése könynyed, inkább csak a felület mozgalmassága biztosítja csillogását. Az övet Jankovich a Kemény családtól szerezte, ahol igen sokáig megőrizték a tragikus sorsú fejedelem kincseit. Ez a remekmű is bizonyítja Kemény János hibátlan ízlését, aki nagyszerű író is volt: még életében megjelentek zsoltármagyarázatai és saját szerzésű imája (Gilead Balsamuma ... rekesztvén Idvezitőnk maga formálta Könyörgéssel. Gyer'ó Monostori Kemény János írta Tatar Országi Rabságában. Sáros-Patak 1659), más, igen értékes írásait azonban csak halála után adták ki, fő művét, Önéletírását