Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

gyűjtő is foglalkozott metszetekkel és rajzokkal, de igazán jelentőssé csak Böhm József Dániel volt köztük jelentős és nemzetközileg is komolyan veendő. Sajátságos módon az itthoni csendben is akadt valaki, aki ebben az irányban látott neki s fáradozásnak. Egy érdekes, de inkább szép kastélyairól, mint gyűjteményeiről nevezetes család tagja, Báró Podmaniczky László (1747-1813) sokat utazott Európában, és az akkor Magyarországon még kevéssé divatos rajzgyűjtést művelte. A 18. század sajátos grafikai műfajából, a mezzotintóból gyűjtött össze igen nagy és válogatott anyagot, de egyéb sokszorosított grafikákból is sokat vásárolt. A szép és jelentékeny gyűjteményéről, mely a hazai móditól annyira elütött, a család megfeledkezett, de megőrizték, majd közel egy évszázad múlva felfedezték és a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozták. Végigfutva a hazai képzőművészeti gyűjteményeken (tekintsük most hazainak a bécsi magyarokat is), azt kell látnunk, hogy a viszonyainkat elmarasztaló megjegyzések nem igazságosak. Rengeteg volt a magánképtár, s közülük számos igen jó. S ami a leginkább sajátjuk: nem nézve most az ősgalériákra, arcképcsarnokokra, mint sajátszerű, családtörténeti panteonokra, minden gyűjtemény anyaga alapvetően nyugati orientációjú és kevés érdeklődést árul el a 16. század előtti művészettel kapcsolatban. A kézenfekvő minták, Bécs nagy magángyűjteményei és maga a császári képtár, úgy látszik, átlépheteden példaképül szolgált. Jankovich képgyűjteményében merőben más szempontok érvényesültek. Mindenekelőtt a megmentés motívuma: a felvidéki, kallódó gótikus táblák „enyészetnek örvényéből" való kiragadása. A másik szempont a képek magyar vonatkozása volt, de korántsem kizárólagosan. Azért aránytalanul a kisebb rész az, amit a szépség varázsa alatt szerzett; Jankovich szigorú, rendszerető, elkalandozást nemigen ismerő szelleme ritkán tett engedményt. Hogy a hollandusok is érdekeljék, ahhoz amúgy nem szerény vagyonának sokszorosával kellett volna rendelkeznie. V. JANKOVICH ÖTVÖS- ÉS ÉKSZERGYŰJTEMÉNYE Az ötvösség legnagyobb hazai gyűjteményei közé tartozott Jankoviché, benne 276 egyházi és világi edény, 490 ékszer, 318 gyűrű, összesen több mint 1000 darab. Legtöbb volt a serleg, javarészt világi rendeltetésű, összesen 192 mű. A legszebb történeti ékszereink legnagyobb számban őáltala maradtak fenn, ugyanakkor jelentős mennyiségű külföldi ötvösmű is akadt a gyűjteményben. Valamiképpen a világi kincstárak folytatása is ez, de határozottan múzeumi célú is (amennyiben a tárgyféleségek teljes körének a bemutatására törekszik). Az eredeti Jankovichféle anyag ma nem hiánytalan, viszont néhány, az ő gyűjteményéből eredeztetett darab nem azonosítható az egyébként igen részletes, alapos leltáraiban. Ráadásul nem is maradt együtt az anyag, a muzeológusokra időnként rátörő profiltisztítások következtében az egyetemes anyagból 1877-ben 46 darab, 1936-37-ben további jó néhány ötvöstárgy átadatott az Iparművészeti Múzeum részére. E dolgok összeszedésében is Totesz Izsák volt a legfőbb segítője, aki nem csupán a Pesten szert tett anyagokra biztosította Jankovich elsőbbségét, hanem igen sok dolgot szerzett meg számára Debrecenben, Marosvásárhelyen s bizonyára más erdélyi városokban is. Az ügyes kereskedő a Bethlen és a Teleki család kincsei közül is szerzett, s feltehetően a Bánffyak kincstárából hasonlóképpen. Stolz aranyműves elsősorban az ékszerek vásárlásánál volt segítségére. Löwy Hermann pesti aranyművest erdélyi beszerző úttal bízta meg, de más erdélyi forrásai is voltak, Brassóban például ketten is, Spitzer Jakab és egy bizonyos Hirsch nevű aranyműves. Pozsonyban Stern Márk pesti ékszerészre bízta magát. Látogatta a bécsi aukciókat, ahol rengeteg darab fordult meg a műpiacon, s akadtak köztük bőségesen magyar vonatkozású dolgok is, olykor egészen elképesztőek. A császárvárosban letelepedett, nem tősgyökeres osztrák családokat ottani ügynökeivel igyekezett megkörnyékezni, ami nem egy esetben sikerült is, például így jutott a Zamoisky-féle reneszánsz ötvöstárgyakhoz is. S volt neki még egy, igen lényeges beszerzési forrása, ahol többnyire igyekezett ő maga jelen lenni, ha csak tehette, amire persze nem volt mindig módja: e forrást a hazai ásatások, sírfeltárások, templomi kriptafelnyitások jelentették. Ez utóbbi azért is jelentős volt, mert olykor módot adott arra, hogy a műalkotást és egykori tulajdonát, készíttetőjét azonosítani lehetett (például a Bakócz-ékszerek feltehetően ilyenek). Tisztában kell lennünk azzal, hogy Jankovich idejében, hacsak az ötvöstárgyon nem volt valamilyen egyértelmű utalást tartalmazó felirat, az ötvösjegyek alapján nem tudták a művek készítési helyét meghatározni. Márpedig az edénytestre vésett felirat gyakran máshol és máskor készült, mint maga a tárgy; ilyenkor mindig a felirat volt az irányadó. Emellett Jankovich, akárcsak a festmények esetében, az ötvöstárgyaknál sem volt szűkkeblű, s időnként olyan dolgokat is megvásárolt, melyeket egyszerűen kiválónak, remekműnek tartott. A legkorábbi időkben a legnemesebb asztali edények nem ezüstből, hanem bronzból, sárgarézből készültek. E dolgok sorában a legkorábbinak egy méltóságteljes női fej alakú aquamanile számított, egy sárgarézből készült mű, melynek készítési helye még nem teljesen bizonyos (121. sz.). A vitán felül pompás tárgyat hol 13. századbeli magyarnak, hol Rajna-vidékinek és 1260 tájáról valónak, hol nagyjából ilyen korú Maas-vidéki korai németalföldi darabnak vélték. Abban nem volt kétely, hogy ez a legszebb a Magyarországon előkerült középkori víztartó asztali edények közül. Eredete bizonytalan, 1852-ben jutott a Magyar Nemzeti Múzeumba, feltehetően Jankovich második gyűjteményéből. A tárgy készítési helye körüli viták elülni látszanak, ugyanis a korára vonatkozó újabb vélemények ezt a kérdést csaknem érdektelenné teszik. Alapos elemzések ugyanis kimutatták, hogy a mű elemei nem illenek teljesen össze, olyan motívumokból, díszekből és részletekből áll össze, melyek a középkorban együtt, egy helyen sehol sem szolgáltak mintául, nem álltak rendelkezésre. Egyértelműnek tűnik: a legszebb hazai aquamanile hamisítvány, mely a 19. század elején készült, s a bronzművességben kiválóan jártas mester valószínűleg német lehetett. Az arc pompás formázása mögött elsőrangú szobrász rejlik, aki vélhetően nem mutatott túlzott fogékonyságot a klasszicizmus és az empire iránt, s egy kedve szerinti művet készített. Nem lévén a tárgy nemesfémből, különösebb anyagi haszon a készítőt nem kísérthette. Feltehetően akkor járunk közel az igazsághoz, ha olyan kezet és elmét sejtünk az aquamanile mögött, aki egyszerűen a kihívást érezte és a hamisításban mindig is ott lappangó, ahogy ma, divatos kifejezéssel mondanók, a teljesítménykényszert. Másik, de kétségtelenül eredeti és kitűnő régi asztali bronza egy limoges-i dísztál volt, mely a 13. században készült. Limoges termékei szerte Európában elterjedtek és mintává váltak, s a legtöbb helyen ennek nyomán alakult ld az ágyazott zománc készítése, mely Magyarországon is meghonosodott. A lankovich-féle tál azonban kétségtelenül nem helyi munka, hanem a stílus forrásvidékéről származik. A bátmonostori zárda romjai között leltek rá 1815-ben. Az egyházi edényekhez való hozzáférés természetesen nehezebb volt, mint a világiak megszerzése. Az ezüstök között