Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

a „Rong-kehely" 1460 körül készült, s ezért igen réginek számít; a Magyarországon igen kedvelt és magas fokon művelt sodronyzománc-technikával készült. Kosarán tulipán- és margaréta-motívumok láthatók, zománcozásuk sajnos, megkopott. Ritka azért is, mert megrendelőjét, Rong erdélyi főpap nevét a cuppán körbefutó latin nyelvű feliratból ismerjük. Jankovichnak Erdélyben sikerült megvásárolnia. Magyar készítésű a pompás óbudai úrmutató, mely fél méternél magasabb és az 1470-es években készülhetett. Valaha az óbudai Szent Péter és Pál-kolostoré volt, ezért látható rajta két öntött kisplasztika is, Péter és Pál alakja. Ez arra vall, hogy a királyi udvar körül létezett hazai fémszobrászat is, ami persze nem meglepő, ha tudjuk, hogy ötvöscink rendszeresen foglalkoztak szobrászattal is, éppen csak elpusztult az emlékek döntő része. A plasztikai gondolkodást inkább korábbi ötvöseink szobrai idézik (a Szent László-herma, a nagyváradi Szent György lovas szobor). Az óbudainál kevésbé jelentős, de azért figyelemre méltó darab az iglói monstrancia (125. sz.), a maga fiatornyos-támpilléres szerkezetével a késő gótikus építészet motívumkincsét éppen úgy használja, mint az óbudai. Nagyjából ugyanekkor készülhetett a két nagyváradi misekanna, a magyar középkori ötvösség remekművei, a formai találékonyság és funkcionalitás iskolapéldái ( 124. ÍZ.). A kannák kicsiny méretük ellenére tökéletesen és bonyolultan kidolgozottak, igazolva, hogy az erdélyi középkori ötvösség színvonala európai színvonalú volt. Az ikerkannák gazdag filigránhálóján átbukkanó körték végein kis gránátkövek vannak befoglalva. Egykor a nagyváradi székesegyházban voltak, hogy miként sikerült onnan kimenekíteni, az nem világos. A 19. század elején mindenesetre Marosvásárhelyen, gróf Bethlen Elekné birtokában voltak, s onnan sikerült Totesz Izsáknak megszereznie Jankovich részére. E két misekanna láttán némi fogalmat alkothatunk, hogy milyen lehetett a nagyváradi püspöki templom kincstára a törökdúlás előtt. Szintén késő gótikus munka a gyűjtemény 1460 körüli ostyatartója, mely egy kerek, ezüst dobozka, mindkét oldalán az Angyali üdvözlet ábrázolásával. Sokkal puritánabb, mint az erdélyi darabok. Óbudáról származik, ha igaz. Ásatási lelet volt egy aranyozott rézkehely, magyar mű a 16. század első negyedéből, ezt az esztergomi vár bontásánál találták meg, s mutatja, hogy a réz használata teljesen nem ment ki a divatból akkor sem, amikor már általában a jobban formálható ezüstöt kedvelték. Reneszánsz egyházi művekből egyetlen érdemleges sem került Jankovich gyűjteményébe, viszont néhány szép barokk művet szerzett, így Kemény Kata paténáját. Az ostyatartó tálkán olvasható a nagyszöllősi csatában elesett, műpártoló és műértő erdélyi fűúrnak, majd fejedelemnek, Kemény János testvérhúgának a neve, az 1687-es évszám és középütt a dámvadas családi címer; a jelzett időben Bethlen Kata már régen özvegy volt, ura 1654-ben tért meg. Az adományozó az unitárius Bethlen Ferenchez ment nőül, miután annak első felesége meghalt. Számos gyermekük között voltak a család legderekabb tagjai, Bethlen Ferenc maga is írogató ember volt, főleg levelei kiválóak. Fiai között pedig történetírók voltak, legnevezetesebbjük Bethlen Farkas kancellár, aki hatalmas történeti művében Erdély históriáját írta meg. E családból kerülhetett elő e finom remekmű. Egészen más világot idéz egy 1700 körül osztrák monstrancia alakú ereklyetartó (131. sz.). A csaknem 60 cm magas, rendkívül díszes művön aztán minden van: különféle zománcok, hegyikristályból sok, opálok, zafírok, almandinok, karneolok, több díszes címer, kalcedonból faragott Pietà-jelenet, ugyanezen anyagból vésett intagliók, azután topáz, ametiszt, gránát, gyöngy, karneolit; benne egy hegyikristály tok, ajtócskával, ez szolgált az ereklye befogadására. Mindenesetre fejedelmi rangú ajándék Mariazellnek, melyet azonban éppen túldíszítettsége, hivalkodó gazdagsága nem tett különösen vonzóvá. A mariazelli kincstárból árverésre is bocsátották, ahol Rudnay Sándor esztergomi hercegprímás vette meg. Rudnay volt az, aki a prímási székhelyet visszaköltöztette Nagyszombatból Esztergomba, s talán az ezzel kapcsolatos költségek is belejátszottak abba, hogy 1300 forintért tovább adta jankovichnak. Természetesen a tárgyaltakon felül további egyházi célú egyházi ötvösmunkák is vannak Jankovich gyűjteményében, ezek azonban kisebb jelentőségűek, illetve majd egyéb műfajoknál kerül sor tárgyalásukra. A régi asztali ezüstök közül egy különös csoport emelkedik ki a régi magyar művészet szempontjából: az ún. Kölesdi kincslelet, mely hat, nagyjából 1500 körüli ezüst edényből áll (70. sz.). Számos kérdést lehet és indokolt feltenni az együttessel kapcsolatban, melyet Jankovich 1826-ban említ először. Feltételezések szerint, lévén, hogy a lelőhely Mohács közelében van, esetleg a tragikus végű csatából menekülők valamelyike áshatta el a későbbi visszatérés reményében. Kétségtelen, hogy a magyar seregben utazó magas rangú személyek vihettek magukkal hasonló luxuscikkeket, a leírások szerint az uralkodó kivételével ezek nem mutattak túl felelős és bölcs magatartást. Csak az a furcsa, hogy egyik darab sem vall arra, hogy a csata időpontjához, 1526-hoz viszonylag közeli időpontban készült volna. Mindazonáltal lehetséges, hogy a török előnyomulás okozhatta az ezüstök elásását, ez azonban nem több halvány feltételezésénél, és nem is túl fontos. Az edényeket 1500 tájára vagy valamivel korábbra keltezik. A bizonytalanság oka, hogy az anyag nem teljesen egynemű, fő darabja, egy fedeles serleg (ltsz.: Poc. Jank. 50), mely végig kilencosztású, sárkányfejes-levéldíszes, kerek talpú, szilárd felépítésű mű, reneszánsz ízlésű. Rokon vele a második legnagyobb ezüst, a derekán tojássoros övdíszt mutató fedeles pohár (ltsz.: Poc. Jank. 54), nagyobbrészt sima felülettel s három oroszlánlábbal. Ezek 1510 körülinek látszanak. Sokkal több gótikus vonást őriz a négy oroszlánlábon nyugvó pohár, melynek bámulatos részletszépségei figyelhetők meg, mint az övdísz bravúros lomdísze vagy az a mód, ahogy a hengeres pohártest a négyzet alakú lábazattal harmonikusan illeszkedik, amit a talp plasztikus dísze tesz könnyeddé és természetessé (ltsz.: Poc. Jank. 52). E darab korábbinak látszik, mint az előző kettő, s lehet, hogy 1480-1490 körüli. A további három pohár szerényebb díszítésű, és inkább az 1510 körüli munkákhoz állnak közel. Némelyikén vékony liliomos pártázat látható - talán összetartozó művek, bár a motívum nem lehetett ritka a maga idején. Igen kuriózus darab a Jankovich-gyűjtemény kígyóköves díszserlege, a rajta lévő felirat szerint Lajos francia király ajándékozta Mátyás királynak 1490-ben (73. sz.). Nyilván XI. Lajosról lenne szó. A mű asztaldísznek készült, mint a díszserleg csaknem mindegyike, tényleges folyadéktartó funkció nélkül. Jankovich atyjától örökölte, aki 1796-ban vásárolta Bécsben. A pompás edényen rengeteg cameo és érem található. A mű azonban jellegzetes 16. századi darab - nem is éppen az elejéről -, s természetesen nincs köze Mátyás királyhoz. Ezzel együtt is a Jankovichgyűjtemény igen jelentős műve, úgy véljük azonban, hogy erdélyi munka lehet az 1550 körüli időkből. A 16. század második felének legszebb darabjai közé tartoztak az ún. harangvirág serlegek, melyek közül egyet, úgy tűnik, Jankovich is őrzött, ámbár leltárában nem lehet egyértelműen kimutatni, de hagyományosan tőle származónak tekintik. A nürnbergi hólyagos serlegek kései leszármazottai ezek a káprázatos, méretre általában nem nagy, 20-25 cm körüli díszedények, a gazdagon trébelt ornamentika között általában figurális dísz is szerepel; a mondott serleg felső hólyagjaiban is található hat puttó, az ötvös ez esetben a kiváló szobrász és éremművész, Peter Flötner metszeteit vette mintául (83. sz.). Egy másik kiváló díszserleg, meh/nek fedele, sajnos, elveszett, a 16. század vé-