Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

csak 1817-ben, akkor is csak egy rontott kéziratmásolat alapján, melyet csak utóbb követtek jó kiadások. A másik jelentékeny mestermű, egy szemkápráztató szépségű rekeszzománcos női díszöv ugyancsak származhat a Kemény családból, erre vall az az adat, hogy azt báró Bánflyné Kemény Kata értékesítette Bécsben, ahol az élelmes Totesz Izsák meg tudta szerezni, és így jutott Jankovichhoz (ltsz.: Orn. Iánk. 461 ). Valószínűleg kolozsvári ötvös munkája, hasonlóan a fentebb említett kolozsvári arany nyakékhez, bár a kettő között kétségtelenül vannak technikai különbségek, a művészi hatás, a bonyolult szerkesztés, a mesterségbeli kihívásnak való ellenállás csaknem teljes hiánya rokonítja őket, jobban, semhogy az puszta véletlen lehetne. A zománc itt is uralkodó, több zöld üvegkő van belefoglalva a legnagyobb az övcsat kapcsolódó pontján. Igen szabályos, minden aszimmetriát kiküszöbölő, pontos kivitelezése alapján arra is gondoltak, hogy már Apafi Mihály idejéből való, amit teljesen cáfolni ugyan nem lehet, de ez nem is túl valószínű. A Bánffyakhoz sok dolog kerülhetett a Kemény családból, több Kemény-lány házasodott a családba. Ez a Bánffy-Kemény díszöv különleges elrendezésű: három egymás feletti nagy, egymástól eltérő kialakítású boglár simult a gerincre, mindkét oldalt három-három boglár támaszkodott az övet viselő oldalára, mindezeket ezüstláncok kötötték össze, közbeiktatott kisebb boglárok segítségével előrefelé szűkítve a bonyolult hálózatot, hogy elöl már egyetlen boglárpár alkotta övcsat simulhasson a derékra. E ravasz elrendezés kétségkívül hangsúlyozhatta a női derék vonalát, még ha az kissé termetesebb volt is az eszményinek túlozhatótól. A Beniczky-díszöv, melyet nehéz századvéginek tekinteni, erősen hasonlít a fentire, de Kemény János övének motívumai is meglelhetők rajta. Nyolc, igen nagy, ovális és egy szív alakú, még nagyobb zárótag alkotja hangsúlyos részét, mindenik rekeszzománccal borítva, melynek színessége vetekszik a többi tobzódó gazdagságú műremekével; ezen az övön a kék a legszebb s talán domináns szín, a Bánffy-Kemény övön a fehér és a sárga, a kolozsvári nyakéken a kék és a zöld. Az erdélyi hagyomány éppen az övek tekintetében bizonyult erősnek: a régies típusú darabokat még a 19. század első felében is készítették, főleg a szászok körében maradtak népszerűek, ekkoriban azonban már nem sok közük volt a művészethez. Az 1700-as években azonban még komoly ötvösremekek kerültek ki az erdélyi műhelyekből. A brassói Michael Erkeder öve az egyeden jelentékeny darab, amelyen hiteles ötvösjegy is van, ez 1750 körüli mű, a mester Brassóban volt céhtag. Ez valóban konvencionális darab, nagyméretű boglárok és öwégek jellemzők rá, valamennyi elem bársonyra van applikálva. E mű is a Bánffyaktól került elő, s Totesz Kolozsvárott tett rá szert; egy másik - női használatra készült és szintén 18. századi - öv, mely technikailag az egyik legragyogóbb darab, székelyudvarhelyi vétel. Ennél már nincsenek meg a nagyméretű boglárok, hanem 18 nag}' csuklópántos, gazdag díszítésű lapból és két végcsatból áll. E tárgy képviseli az erdélyi rokokót, melynek emlékei nem túl gyakoriak. E két utóbbi öv becsét ez is növeli. További övek jó számban voltak lankovichnál (Löwy által a pesti vásáron megvéve: ltsz.: Orn. Iánk. 428; részben aranyozott ezüst Zámolyról: ltsz.: Orn. Iánk. 464; egyet a marosvásárhelyi régebbi egyház megújításánál bukkant elő: Orn. Iánk. 425). Igen sok esetben csak az övcsat maradt fenn, elsősorban akkor, ha az öv maga romlandó anyagból (bőr, bársony) készült, de akadtak olyanok is, melyeknek eredetileg ötvösmívű láncuk lehetett, amit számos okból számolhattak fel, így ékköveik, nyersanyaguk miatt, vagy egyszerűen kimentek a divatból, és átalakításnak vetették alá, s csupán a túl szépnek tartott csatot őrizték meg. Készítési időpontjukat illetően, amelyik igaziból jó emez osztályban Jankovich gyűjteményében, az mind az 1600-as évekből való, Erdély nagy korszakából. Kétségtelen, hogy a fejedelemség ízlésvilága egészen egyedi, az ott élő népek vegyessé ge, díszítőmotívumaik titkos hatása, a török gyakori jelenléte és a keleti kereskedelemben - épp a török útján történő - érintettsége következtében színpompás, kihívó, erős, kissé hatásvadász és már-már barbár. Mindez természetesen nem minősíti, csupán arculatát magyarázza és nem színvonalának kétségbevonhatatlan magasságát. Éppen az övek és övcsatok azok, amelyek legtöbbet mutatnak fel e keleties pompakedvelésből. Legelsőül, az időrendet tekintve a Bánffy családból származó övcsat említendő, melyet Totesz fedezett fel és vásárolt meg Jankovich számára. Egy ovális alapformán virágos díszítés látható (ltsz.: Orn. Jank. 393); datálása nem megbízható, egyesek a század első, mások a második felére teszik készítési idejét. Egy másik darabot valamivel későbbinek tartanak (ltsz.: Orn. Jank. 401^102), ezt a másik kiváló műtárgy-szaglász: Löwy Hermann vette Erdélyben. Löwy általában Brassóban és Kolozsvárt vásárolt, hogy e darab honnan van, nem tudjuk bizonyosan. Az alaplemez itt tulipánforma (az övcsatok egyébként is tobzódnak a naturalisztikus virágdíszben), s rekeszes zománcolással díszített, amit azután finom festőzománcos réteggel láttak el. A két zománctípus ilyetén vegyes alkalmazása nem épp gyakori; el lehetne gondolkodni azon, hogy e felülfestés az eredeti kidolgozás része, vagy pedig utólagos beavatkozás. A 17. század második felében készült a gyűjtemény leglátványosabb övcsatja, az, amelyik két szív alakú tagból kapcsolódik össze. A lemezeken külön mezőkben, melyeket félgyöngysorok határolnak két-két tulipán és margaréta látható, a mezőkön belül indák gazdagítják a tárgyat (ltsz.: Orn. Jank. 399-400). Középrésze ügyes megoldású, a csatlakozás helyét egy nagyobb boglár taka^a, mely kivitelére nézve a csat legszebb része a benne foglalt fehér üvegkővel. Bármennyire mutatós és valóban színvonalas ez a mű, talán mégis szebb a Kemény családtól - megint csak Totesz által beszerzett - övcsat (ltsz.: Orn. Jank. 395), mely szerkezetét tekintve egy máig használatos fajta, középrészén nyitott lemez, tengelyen forduló szíjrögzítő tüskével. Ez lehet a legkésőbbi, bár gyanúnk szerint az övcsatok keltezése egyáltalán nem oly egyszerű, mint hinnők. Valószínű, ezzel együtt is, hogy e darab nem hozható összefüggésbe a fejedelemmel, bár a színes festőzománcos virágdíszítés, a nag}' tulipán, a margaréták és a bimbók egyensúlya, az indák elrendezése a legfejlettebb érzékű ínyencnek is kedvére szolgálna. A fejedelem bukása után virágzó és gyarapodó család átmentett valamit legnagyobb személyiségének szellemi hagyatékából, tehetségéből, nem véletlen, hogy utóbb nagy írót is adott az országnak. Négy további erdélyi zománcos csatot Jankovich Brassóban szerzett be, Hirsch aranyművesnél (ltsz.: Orn. Jank. 288, 289, 300, 301). Itt említünk meg néhány mentekötő kapcsot és láncot, melyek jellemzőek, de nem jelentősek. Szép korall-, arany- és ezüstgombok is kerültek lankovichhoz, egy részük a kereskedelemből, nagyobb hányaduk pedig leletekből. S itt egy igen érdekes darabról kell nyilatkoznunk, nevezetesen Jankovich Miklós saját mentekötő láncáról, egy 1806-1810 körül készíttetett kuriózus attrakcióval. Három hatalmas boglár, iszonyúan magas üvegkő foglalásokkal alkotja a „mű" súlypontjait, az ezeket összekötő gazdag láncfonatot még két tagozat töri meg, nagyobb tartást adva a használatra képzelt mentekötőnek. Az egész riasztóan emlékeztet a 19. századi szász derékövekre, aligha nem azok szolgáltak mintájául. Mindenesetre és határozottan ki lehet jelenteni, hogy a tárgy mégsem jelentéktelen, kiválóan érzékelteti ugyanis, hogy a kiüresedett tartalom, az erőltetett, kiodvasodott eszmék és ósdi formák milyen bámulatosan ügyetlen tákolmányt képesek összehozni. Ötvöse pedig - ez egyértelmű - mestersé-