Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

teljesen világos. Van olyan kutató, aki 1470 tájékára datálja, ennek okát azonban nemigen találjuk. V. Lászlót mind a csehek, mind a magyarok gyűlölték, s a Habsburgoknak sem vált éppen díszére. A kép tehát vagy még életében keletkezett, vagy akkor, amikor személye már időben viszonylag távolivá vált. Valószínűsíthetjük, hogy Jankovich Miklós kései vásárlásai közül való, a második gyűjtemény aukcióján sem szerepelt. Kisebbik fiának, Jankovich Lőrincnek a tulajdonában volt, s az ő gyermekei 1857-ben ajándékozták a Nemzeti Múzeumnak. A német gótikát néhány érdekes mű képviseli. Ulrich Mair Szent Pál apostoh kisebb oltár szárnyképe volt, és a délnémet művészet egyik legnagyobb megújítójának, Martin Schongauernek egyik metszete alapján készült (8. sz.). A német gótikus festmények sorában a „Bertalan-oltár mesterének" 1505 körüli képe a legkiválóbb, a szent család-kompozíció minőségét tekintve az egész Jankovich-képtár egyik csúcsát jelenti (10. sz.). A műnek tájhátteres változata is ismert (Frankfurt, Städelsches Kunstinstitut), Jankovich példánya különös lezárású, egy ékköves ív felett két családi címer, mely nyilván a megrendelő házaspárra utal. Végül megemlítünk egy meghatározatlan, meglehetősen elhanyagolt állapotban lévő kis fatáblát, Krisztus siratásajelenettel, melyet az utóbbi évtizedekben 1500 körüli bajor munkának szoktak tartani (9. sz.). Komolyabb kutatás még nem folyt e kép kapcsán, pedig jó kvalitású, egyéni darab. A reformáció kori nagy német piktúrából semmi; egy Cranach-követő gyengécske Szent Katalin eljegyzése-képe az egész. A ritka manierista darabok közül való egy igen szép II. Rudolf-arckép, mely Prágában készülhetett valamikor 1590 körül (19. sz.). Az érzékeny, okos Habsburg-arc még az álmok őszinteségének jegyében készült, kidolgozása is kiváló mester kezére vall. Rudolf későbbi, puffadt, monomániás személyiségét elrejteni nem tudó portréival szemben az ambiciózus uralkodó arcmása, jóindulattal teli, nemes. Rudolf valóban nagy tervekkel kezdte, melyek nagyjából az 1600 körüli évekig ki is tartottak, utána azonban semmi komoly nem fűződik a nevéhez, nem csoda, ha ki is iktatták a hatalomból. Az ő udvarában dolgozott Josef Heintz, kiváló manierista művész; Jankovich gyűjteményében volt egy kép, mely az ő metszete után készült (Krisztus siratása, 17. század) (27. sz.). A történeti ritkaságok sorában áll egy, talán lengyel kép az 1630 körüli esztendőkből, melyen az orosz cár küldöttséget fogad a Kremlben (25. sz.). Külön érdekessége, hogy valaha Fugger-tulajdonban volt Augsburgban. Kétségkívül ez a Fugger-anyagból szerzett fankovich-képek legjobbika. A képen a követek sora által vitt, a cárnak átadni szánt sok ananászserleg a legnagyobb számban kétségkívül Augsburgban készült, s ebből akár azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy a festő német, csak éppen provinciális kvalitásokat mutat. Ez viszont eléggé nehezen hozható összefüggésbe az ismert festményekkel. A hátíapon egy felirat olvasható: „Johan de Johanni f. 1459", mely egyértelműen a készítőre utal, aldről nem lehet semmit sem tudni, a felirat viszont nyilvánvaló hamisítás. Mint ahogy téves történeti interpretáció is tapad a képhez, nevezetesen, hogy azon I. Mátyás királyunk követsége látható, azaz a kép magyar vonatkozású. Végül is a követség öltözéke olyan, hogy azt sok európai ország vállalhatja a 17. század első felére vonatkozóan, legjobban mégis a lengyel viselettel látszik összhangban lenni. Csupa kérdés és furcsaság, amit még tovább fokoz az, hogy a kép tiszta olajtechnikája a 17. századra jellemző, a perspektíva szerkesztése pedig egészen archaikus, sokkal inkább, mint a hamis 1459-es évszám is indokolhatná. A terem ábrázolása egyébként hiteles, a Granovitaja Palata (Gyémántos Palota) egyik reprezentatív tere. Maga a palota 1487 és 1491 közt épült. A terembelső Marco Ruffo és Pietro Antonio Solari itáliai építészek munkája, a freskók a 16-17. század fordulójáról valók. A teljesen társtalan képet több moszkvai követjárással is megpróbálták öszszefüggésbe hozni, eleddig nem meggyőzően. Az orosz kutatás is felfigyelt a műre, s Bicsérdy lános magyar festő 1873-ben másolatot készített róla, mely ma a moszkvai Történeti Múzeumban van. A kép 19. századi népszerűségét bizonyítja, hogy egy másik másolata a bedén kastélyban is megtalálható, s valószínűleg több is készült róla, amikor tárgyát még Mátyással kötötték össze. Feltehetően osztrák festő 16. századi eredetijére vezethető vissza I. Miksa halotti képe. lankovich ezt is a Fuggerektől szerezte (14. sz.). Az egyébként érdekes mesterekben gazdag 18. századi német és osztrák piktúra Magyarországon szép számban fordult elő, Jankovich az idősebb Johann Baptist Lampi két átlagos képét birtokolta (Amor; Diana) (40., 41. sz.). Igen jó minőségű egy ismeretlen katonatiszt arcképe a 18. század második feléből, feltehetően osztrák vagy német festő műve, igen szépen és anyagszerűen megfestett szőrmeszegélyes öltözékével (38. sz.). Martin van Meytens és Johann Georg de Hamilton közös képei Magyarországon meglehetősen gyakoriak voltak, Meytens, az udvar kedvence, szinte gyártotta az uralkodó párról, Mária Teréziáról és Lotiiaringiai Ferencről a képeket. A Jankovich birtokában lévő képpáron mindketten lovon ülnek (a lovakat festette Hamilton), közülük Mária Terézia a pozsonyi Koronázási dombon látható. Kétségtelen, hogy e képek nem tartoznak Meytens java művei közé. Spanyol festmények akkoriban még nagyon ritkán jutottak el Magyarországra, de általában a napóleoni háborúk által megindított nagy szétszóródás itt nálunk, a „végeken" nem érződött (Bécsben is alig). Éppen ezért meglepő az „Alcira-mester" egy 1550 körüli képének felbukkanása a Jankovich-gyűjteményben (16. sz.). Tárgya bonyolult allegória, melyen az emberi szenvedélyek megszemélyesítése látható. Feltehetően német földről került Magyarországra, nyilván ott sem tudtak vele nagyon mit kezdeni, bár az, hogy az alakokhoz szépen oda van írva, hogy melyik kit ábrázol, nem volt idegen a német festészettől, ez a már 1550 körül is - régies megoldás a németeknél eléggé sokáig tartotta magát. A magyarországi középkori táblaképek általában a java darabok közül valók, s még a művészileg szerényebbek is érdekesek valamilyen oknál fogva - éspedig általában különös és ritka tárgyuk teszi őket vonzókká. Időben nagyjából egynemű a gótikus képek sora, s valószínűleg valamennyi Felső-Magyarországról származik. Azt viszont, hogy eredetileg hol álltak, mely város mely oltárán, alighanem sohasem leszünk képesek kikutatni. Mivel származási helyük ismeretlen, nagyon nehéz az igen töredékes, bár jól feltárt emlékanyagban való elhelyezésük. Elképzelhető, hogy nem kis részük Magyarországon dolgozó külföldi: ausztriai, lengyelországi, kisebb valószínűséggel cseh vagy német mű. Mindez nem fontos, tekintettel arra, hogy abban az időben nemzeti iskolák nem léteztek, a regionálisak viszont erősek, karakteresek és - ha kellő mennyiségű emlék fennmaradt jól leírhatók. Magyarországon, sajnos, a helyzet a nagyarányú pusztulás miatt meglehetősen más. Magyar vonatkozású szent legendájából való eseményt jelenít meg egy másik tábla, ezt a bonyolultabb szerkesztésű magyar oltártáblák jellemző példájának tekinthetjük (A téríteni igyekvő Szent Adalbertet kiűzik a pogány magyarok egy városból, s közben lerombolják a város templomát is, 1470-1480 körül). Több 1480 körüli munka megüti a jó átlagot (például Vizitáció, hátoldalán Szentháromság) (2. sz.). Teljesen magányos a hazai emlékanyagban a Szent Márton és a koldus (1490 tájékáról, hátiapján Töviskoronázás) (7. sz.), mert a felvidéki, jól-rosszul rekonstruálható regionális iskolák egyikébe sem szorítható bele. Sokkal képzettebb festő készítette, mint az eddig felsoroltakat. Szintén 1490 körüli két darab a két oldalán festett tábla, melyeket utóbb szétfűrészeltek, hogy