Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

mind a négy képmező falra akasztva látható legyen. A négy kép Szent Miklós és Szent Márton életéből ábrázol két-két jelenetet, s még az előzőnél is jobb kvalitásokat mutat. A legjobban megoldott a Szent Márton albegnai miséjét bemutató tábla, amelyen európai festészeti - és metszetes - előképeket ismerhetünk fel. Valószínűsíthető, hog}' e képek mestere hosszabb külföldi úton járt, vagy esetleg nem is magyarországi születésű. Számolnunk kell azonban egy másik lehetőséggel is, melyet bizonyítani az írásos emlékek pusztulása miatt ugyan nem lehet, minden további nélkül azonban szemétre sem dobható. Azzal ugyanis ritkán vetünk számot, hogy a Budán, a királyi udvar közelében dolgozó festők, akik rengeteg szárnyasoltárral díszítették Buda templomait, szükségképpen az ország más területein is dolgoztak, s bizonyára főleg a szabad királyi városokban. Nem lehetetlen, hogy a Felvidék magányos táblaképei a királyi székhelyek vagy valamelyik nagyobb művészeti központ művészeinek munkái. Figyelemmel kell lennünk arra, hogy a központ művészete Magyarországon is hasonlíthatatlanul magasabb színvonalú volt, mint a Felvidéké. Erdély, illetve Nagyvárad ebben a tekintetben időnként és néhány nagy mesterében bizonyosan nem maradt el a központtól (például Kolozsvári Márton és György szobrászok, Kolozsvári Tamás festő, Franciscus Képíró, a Losonczi kancsó és tál vagy a Suki Benedek-féle kehely ismeretien mesterei). A későbbiekben is akadtak, igaz, ekkor már főleg csak az ötvösségben a legmagasabb színvonalat is megütő művészek (mint Brózer János, Belényesi György, Hann Sebestyén). Akadnak 15. századi kézzelfogható és cáfolhatatlan bizonyítékok a központ és a távolabbi vidékek művészete közti szembeszökő minőségi eltéréseire is. Talán a legismertebb ezek közül a Mátyás király által 1463-ban kiadott késmárki címeres levél, melynek ismeretes egykorú felvidéki verziója is. Míg a Budán kiadott iraton lévő címertartó angyal az európai művészet élvonalával egyező minőségű, ennek pozsonyi változata már vidékies, ha nem is kvalitástalan. Summázva: mindez gondolkodásra kell, hogy késztessen bennünket, s jobb óvakodni attól, hogy mindazt, ami a felvidéki táblák átlagának színvonalán felül áll, vagy elüt azok modorbeli sajátosságaitól, azt mindjárt külföldi művészhez, iskolához próbáljuk kötni, bár nyilvánvaló, hogy sok dolog utóbbiak közt is keresendő, ám nem automatikusan. Egy 1500 körüli magyarországi táblán Krisztus születése és a vele tipologikusan összefüggő Izsák feláldozása-jelenet van megfestve (4. sz.), e kissé falusias művel kapcsolatban aligha mardoshatnak bennünket a fenti kétségek. Lengyel hatás alatt áll, vagy esetleg lengyel mester műve az a 16. század elejei képsorozat, melyen Szent Szaniszló legendájából három epizód (vértanúság, csoda az ereklyénél, s a bűnös király megtérése a halálos ágyon) látható (11. sz.), ezek az ábrázolások Európában mindenfelé elterjedtek, mind festményeken, mind gobelineken (például Herkenbald-kárpit, Brüszszel, 16. század eleje). A magyarországi gótikus festészeti anyagok közül talán a legproblematikusabb az 1514-ből datált négy oltártábla (13. sz.). Eredetileg ez is két darab, két oldalán festett tábla volt, szétfűrészelve alakult ki a mai négy darab. Titokzatosságuk, magányosságuk miatt kiebrudalták őket a felvidéki anyagból, s jobb híján erdélyieknek tekintették őket. A Háromkirályok, az Ostorozás, a Töviskoronázás és a Mária halála-kép magas színvonalú, egységes, kiforrott sorozat, nagyvonalú és kiváló jellemábrázolásokkal teli. Manapság vannak, akik Ausztriába helyezik mesterét. Nincs kétség az iránt, hogy a műveken kimutatható bizonyos rokonság az észak-tiroli művészettel, mely azonban nem elég erős ahhoz, hogy egyértelműen eldönthessük származását. Már csak azért sem, mert itáliai befolyás is érződik rajta, tehát valószínűleg megint egy hosszú vándorúttal a háta mögött Magyarországon dolgozó mesterrel lehet dolgunk, aki igen sokféle hatást szívott magába. A dunai iskola korai mestereinek befolyása is észrevehető, még ha ez a leggyengébb is a felsoroltak közül. A kompozíciók szándékolt kuszasága egyáltalán nem idegen a bányavárosi festészettől, ebben a tekintetben „MS mester" művészetétől vezet az út a „dubravicai Krisztus rokonsága" táblán át az 1514-es sorozatig, még ha ez az út természetesen nem is nyílegyenes, és persze nagyon hézagos. Jankovich e képek megszerzésével megint százados zavart keltett a szakmában. A mester eredetének kérdéséről - ha finomult is a megközelítés, ha tudomásul vesszük is végre a lokális stílustól való számos eltérést - a végső szót még nem mondták ki. Mégis rá kell kérdeznünk arra, hogy a kevéske adat homályában merre kereshetjük a képek eredetét, és miféle oltár részei lehettek egyáltalán? Az eredeti összeállítást vizsgálva megállapítható, hogy a képek egyik oldalán Mária életéből vett epizódok, másik oldalukon pedig Passió-jelenetek szerepeltek, s hogy a táblák mozgó szárnyak voltak. Egy Mária-Passió-oltár részeiként szolgáltak tehát, az azonban nem dönthető el, hogy a Passió-oltár négy- vagy nyolcmezős volt-e. Semmiképpen sem volt kisméretű, tehát mindenképpen fontos helyen állhatott, ami egyszersmind donátorának súlyát is jelzi. Jankovich rövid összefoglalásában, az Observatióban említi, hogy Lőcsén, Kassán, valamint Gömör-Kishont vármegyékben vásárolt. Emellett tudjuk szoros kapcsolatát Sárossal, ahonnan szintén bőven szerzeményezhetett. Kassa és Lőcse, mint az oltár eredeti helye, alig jöhet szóba, itt a helyi iskolák zártak, világos stiláris korlátok közé szoríthatók, bár persze feltétlenül és véglegesen e városokat sem lehet kizárni. Sárosban nem mutatható ki megfelelő Mária-oltár emléke. GömörKishont a táblakép szempontjából ugyan nem túl jelentős terület, bár lehet, hogy csak az anyag nagyobb méretű pusztulása miatt gondoljuk így. A számunkra most szükséges nyomok itt is kevesek és haloványak, de nem teljesen hiányoznak. Amit a vármegye „ajánl", az Rozsnyó, ott is a város plébániatemploma (mely aztán jóval később, 1776-tól püspöki székesegyházi rangra emeltetett). Ez Mária-templom lévén, a főoltár nyilvánvalóan a Boldogasszonynak volt szentelve. Rozsnyón a - mára eltűnt várat 1490-ben Bakócz vette birtokába, kastéllyá alakította, és rezidenciául foglalta el. Az adatok szerint 1510 és 1516 között a nagy és gyanús reneszánsz főpap igen tevékeny volt a városban, sokat építkezett, és gyakran tartózkodott ott. Éppen 1514-ben fejezte be a Mária-templom kijavítását („reparata 1514 die 8. Calend. Jul. In Vig. Corp. Christi"). Bakócznak jó oka lehetett arra, hogy 1514-ben oltárt állítson, ebben az évben indította volna el ugyanis az általa a pápa engedélyével toborzott keresztes hadat a török ellen. További ok, hogy a keresztes háborúból parasztháború lett, mely miatt az ország főurai elsősorban Bakóczot tették felelőssé, nem is minden alap nélkül. S még ebben az évben úgy határoztak, hogy a becsvágyó és szívós aggastyánt nem engedik többé a magyar politikai élet közelébe (ezt az 1515. évi országgyűlésen határozatban ki is mondták). Ebben is igazuk volt, a főpap ugyanis magas műveltsége, hibátlan ízlése és mecénási bőkezűsége mellett, mindenütt jelen akart lenni, mindenbe szívesen beleszólt - nem kevés eredménnyel. Végül igen rossz politikusnak, bár kiváló intrikusnak bizonyaik. Amit meghagytak számára, az az esztergomi érsekségéből fakadó reprezentatív funkció volt, tényleges hatalom nélkül. A pápára, X. Leóra sem építhetett, kinek a pápaválasztáson veszedelmes ellenfele volt, s ezért igyekeztek őt Rómától távol tartani. A kényszerűen visszavonult érsek kevéssel utóbb, 1516-ban a templomhajó északi oldalához csatlakoztatva befejezte az építményt jelentősen bővítő Szent Kereszt-kápolnát is, jeles díszkapuval, rajta a Bakócz-címerrel, s ezzel megjelent az épületen az első reneszánsz dombormű. Korábbi, kvalitásos részei - még a tíz méter magas, 1507-ben valószínűleg egy kölni mester által készített