Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

zadi mestertől, Ferdinánd főherceg és neje, Beatrice d'Esté kicsiny bronztáblája Joseph Redelmeyertől) két fém sírváza volt érdekes darab, mindkettő a Sárvíz környékéről való régészeti lelet. Jankovich szerint I. Lajoséi voltak, esetleg Károly Róbertéi. Mátyás építkezéseinek épületplasztikai töredékeiből Jankovich mentett meg néhány darabot. Egy talapzatot „MATHIAS BJex)" felirattal a pesti ferencesek kerítésfalából bontottak ki (66. sz.). Készítési ideje 1490 előttre tehető. Ugyané helyről került ki egy Mátyás-címeres kapuoromzat, ez már gazdagabb, reneszánsz motívumos darab, a két kő talán és remélhetően ugyanazon eredeti épületből került a kerítésbe. Lényegesen szebb volt egy vörösmárvány falpillér, rajta holló alakja, ez a budai várból származott. Feltehetően azonos azzal a darabbal, mely később a Halászbástya kőtárában vesztegelt, s utóbb a Budapesti Történeti Múzeumba jutott. lankovich listájában (Inv. Imag., 18. sz.) mint négy és fél láb magas indadíszes és hollós darab szerepel. Jelentéktelen egy Vitéz Jánost ábrázoló márványszobor, melyen a könnyedén odavésett Donatello név olvasható, ez 19. századi készítmény. Jobb híján ide sorolunk egy kalandos és szomorú sorsú bronzharangot is, amely ennek az érdekes és régi tárgy típusnak egyetlen példája volt Jankovich tulajdonában. A 13. századbeli harangot az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház lebontása során a földből ásták ki. Az „AVE MARIA" felirattal öntött művet Jankovich megszerezte, és Rácalmáson, a Jankovich család kegyúri templomában helyezte el, ahol 1916-ig betöltötte rendeltetését. Ekkor elvitték, és hadi célra beolvasztották. Egészében változatosabb és több szempontból is gazdagabb a képanyag, számra nézve is lényegesen nagyobb. A legkorábbi olasz mű egy Jacopo Tintoretto-kép, melynek ábrázoltja a hagyomány szerint Zsámboki (Sámboki, latinosan Sambucus) János (1531-1584, 1557-ben bolognai egyetemi tanár, később a bécsi udvarnál örvös és könyvtáros), humanista, nyelvész - 11 nyelvet tudott tökéletesen - nagynevű könyvész és orvostudor (17. sz.). Elvben nem kizárt az ábrázoltnak Zsámbokival való azonosítása, de a fennmaradt hiteles Sambucus-képek hagynak bizonyos kételyeket az azonosságot illetően, ám ez a kérdés sem zárható le végérvényesen. Annál is kevésbé, mivel a kép meglehetősen régen Magyarországon mutatható ki. Először Kollár Ádám Ferenc (1718-1783, kivetkőzött jezsuita szerzetes, a bécsi udvari könyvtárnak különböző rangfokozatain át végiglépegetve végül a hatalmas intézmény igazgatójául nevezetett ki) tulajdona, aki lehet, hogy Bécsben szerezte. Kollár bécsi állásában Zsámboki utóda volt, s nem lehetetlen, hogy a nagy magyar humanista Bécsben maradt dolgaiból emelte ki a képet. Kollár később Dobai Székely Sámuelnek ajándékozta, aki számos más arcképpel együtt Eperjesre vitte, és itt szerezte meg tőle Jankovich. A képet az újabb Tintoretto-portrémonográfiák nem veszik fel katalógusukba, igaz, hog)' nagyon sok egyebet sem, számos olyat, mely pedig nyilvánvalóan Tintoretto műve, méghozzá a java munkák közül valók. E megbízhatatlan könyvek alapján nemigen lehet megalapozott ítéletet alkotni. A kép mindenesetre bizonyosan a 16. század második felében, Velencében készült, jelenleg kizárni semmit nem lehet, maradnánk a Tintoretto meghatározásánál. Egyszerű, Tiziano utáni másolat Francesco Maria della Roveré herceg képmása. Annak is igen kései, már akkor készült, amikor a képet megcsonkították. Egy szép Madonna-képet Raffaello neve alatt tartottak számon, persze, köze sincs a nagy urbinóihoz, viszont az újabb meghatározások szerint Prospero Fontana munkájának tekinthető (15. sz.). E reneszánsz darabot, csakúgy, mint Giandomenico Tiepolo 1780 körül festett Atyaisten-képét (mit mellesleg Jankovich Tiziano művének hitt) szépsége miatt vette meg a gyűjtő (35. sz.). Hazai vonatkozása aligha lehet, ám akkor, amikor Jankovich e képet megszerezte, hasonló minőségű fiiggőkép kevés volt magyarországi tulajdonban (Bécsről most persze hallgatunk). A nagy nevek bűvölete, a 19. század e jellegzetes vonása a legnagyobb, királyi képtárakat éppen úgy jellemezte, mint a kisebbeket. Jankovich 18. századvégi Alvó Ámorja, például Correggio nevét viselte, valójában egy sokszorosan átváltoztatott Pompeo Batoni-másolat. Németalföldi képe csak kettő volt; a Bacchust és egy szatírt ábrázoló vásznat, mely lehet 1600 körüli, a rudolfinus mesterek hatása teszi némileg érdekessé. Újonnan Hans von Aachennek attribuálják (22. sz.). Jankovich Miklós képtárának igazi erőssége a gótika. A gyűjtés fő időszakában, tehát nagyjából a 19. század első harmadában a gótika, főleg az északi művészet iránt aránylag csekély volt az érdeklődés, a nagy királyi, fejedelmi képtárakba például ezek alig jutottak el. Legfeljebb ínyencek érdeklődtek irántuk, azok is csekély számban. Aruk ezért nem volt magas, megszerzésük a beosztó és a nemesfémtárgyak iránt erős vonzalmat érző Jankovich részéről nem igényelt túl nag)' áldozatot. Mindezen túl az is valószínű, hogy ráérzett ennek a stílusnak a szépségére, s ízlésének ez felelt meg a legjobban. Másrészt ez az az anyag, amiről nyilvánvaló volt, hogy menteni kell, ugyanis ami nem állt oltáron, azt a pusztulás fenyegette. A cseh gótikát két kiváló darab képviseli, a cseh művészet fénykorából. Az első feltehetően prágai mester munkája, az internacionális gótika kitűnő emléke, 1420 körüli, egy Angyali üdvözlet. A kicsiny tábla valószínűleg egy diptichon bal szárnya volt, elképzelhető párja (Mária halála) ma a nürnbergi Germanisches Nationalmuseum tulajdona. Ebből halványan arra lehet következtetni, hogy a képek már Jankovich német utazásának idején is szét voltak választva és Csehországon kívülre kerültek. A másik kiváló cseh mű a „Vissy Brod-i Keresztvitel Mestere" (régebbi nevén: „A Raigerni Mester") közeléből való, talán magának a kiváló festőnek a munkája. Az illető nagy, Vissy Brod-i oltárképének nagy része fennmaradt (Prága, Národni Galerie), s vannak, akik úgy gondolják, hogy a Jankovichgyűjtemény 1430 körüli képe is onnan került Magyarországra; hogy miként, arról nincs tudomásunk. Kiváló darabja volt a Jankovich-gyűjteménynek egy 1430 körüli Jézus születése-kép is. Legbőségesebb - már persze a magyarországi táblákon kívül - az osztrák és német festészet képviselete. Az osztrák gótikára erősen hatott a cseh, ennek jellemző emléke „A Frigyes-oltár mestere" által 1435 körül festett két oltárszárnya (Krisztus bevonul Jeruzsálembe, Utolsó vacsora). A Jankovich-gyűjteményből való származtatás hagyományon alapul, az eredeti leltár nem említi őket. A táblák 1450 körül valószínűleg a bécsújhelyi Neuldosterkirche Szent Kereszt-kápolnájába az oltárkép részeiként készültek. E két darab az eredeti állapotában nem is kicsiny kápolna-oltárkép ünnepi oldalához tartozott. Két további darab is volt a Jankovich-gyűjteményben, s ezek is átkerültek a Szépművészeti Múzeumba, majd az 1933-as velencei egyezmények alapján a magyarországi rendkívüli értékű műkincsek fejében csereként Ausztriába kerültek. Ezek (Krisztus elfogatása, Krisztus megkínzása) ma Bécsben láthatók, a Museum Mittelalterlicher Österreichischer Kunst kiállításán (34., 35. sz.). További négy tábla a troppaui múzeumban található, az oltár középképe pedig az osztrák gótika egyik legnagyobb zsenijének, Hans von Tübingennek a műve (Linz, Landesmuseum). Feltehetően osztrák festő készítette a 15. század második felében V. László magyar és cseh király, valamint jegyese, Franciaországi Magdolna kettős képmását (5. sz.). Arra nézve semmiféle ötlet nincs, hogy ki lehetett az egyébként kitűnő arcképfestő, s akörül sincs egyetértés, hogy eredeti műről vagy másolatról beszélhetünk-e? A képtípus valóban inkább a 16. század elejére vallana, de stílusában a kép sokkal korábbi. A kérdésekre egyelőre nincs megbízható válasz, mint ahogy a kép származása sem