Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
TANULMÁNYOK - MIKÓ ÁRPÁD: Imago historiae
is meglepő fordításának múlt századi átiratában az inquisitio historica: ennek a fordulatnak már látszólag sincs semmi köze a görög eredetihez, sőt, a szó jelentése szinte a visszájára fordult. Hérodotos ugyanis, hiába tisztelte meg őt a páter históriáé címmel Cicero, valami mást értett historien, mint később a nyomában járó többiek. Kutatást, vizsgálódást, kérdezősködést és érdeklődést, sőt tudást; a főnév jelentésköre igen gazdag volt, akárcsak igei megfelelőjéé, a historeóé is. Műve magyar fordítói számára sem csupán a „történelmet" jelentette, mint magától értetődően gondolnánk. Hérodotos egyik első tolmácsolója külön jegyzetben magyarázta sikerületlennek érzett megoldását („Itt van a halikarnassosi H. által látott és hallott dolgokról szóló jelentés"), kicsivel később egyszerűen „kutatás"-ként értelmezték, a modern egyetemi segédkönyvben kínos pontossággal „(szemtanúk bizonyságán alapuló) kutatásaként, evokatív ihletettséggel pedig - tömören és lényegre törően - így: „tudás". Az újabb fordításokban a hagyomány ereje! - ott a történelem: volt aki a „történeti elbeszélés" formát választotta, volt aki a „történeti kutatás eredményeit", és szinte ezzel egy időben született egy „kutatási eredmények" változat is. Amint látható, nem lehet pontosan megfogalmazni, egyetlen szóval felcímkézni, mit is tett Hérodotos, amikor művét megalkotta. A histór/istór a valamiben való jártasságot, a tudást jelentette: a Múzsák, „édeshangú lányai Zeusnak" - a Selénéhez szóló homérosi himnuszban histores ódés, vagyis az „éneket értők", ugyanígy értődik a polyhistór is Strabónnál - kicsit csúfondárosan Homérosról szólva, és Sophokles tragédiájában Elektra is, mint aki saját gyászos sorsát pontosan ismeri, ugyanezt a szót vette magára: istór, hyperistór. A látást jelentő görög igék aoristosa, az eidon (láttam) perfectuma így hangzik: oida (tudom), s ugyanebből a vid- tőből származik a historié is, összes rokonával együtt. Meglehet, nemcsak nekünk, hanem már Thukydidésnek is gondot okozott a hérodotosi historié; saját művében mintha gondosan kerülte volna e szót. Thukydidés nem kérdezősködött vagy keresgélt, hanem talált és leírt. Mégis, már az ókorban azonosnak tekintették kettőjük tevékenységét, ahogyan egy kései scholiasta megfogalmazta: a syngrapheus és a historiographos ugyanazt jelenti. Gyakran ábrázolták őket az ókorban kettős hermaként, egymásnak háttal, mintha csak azt akarták volna mondani, hogy a világnak van egy hérodotosi és egy thukydidési olvasata. Hérodotos műve is, csakúgy, mint Thukydidésé - annak maga fogalmazta rangján ktéma es aei, örökkévaló kincs. Lukianos, az ókor utolsó nagy görög írója ezzel az ítélettel aligha értett volna egyet, amint ez kora - a 2. század - Hérodotos-, Thukydidés- és Xenophón-epigon történetíróit pellengérre állító művéből kitetszik. O inkább Thukydidést tartotta a követendő példának. Összefoglalva a történetírással szembeni elvárásait, művelőit nem a rotorokhoz, hanem a klasszikus kor nagy szobrászaihoz - így Pheidiáshoz - hasonlította, akiknek szintén abban állt „... a művészetük, hogy megfelelő formát adtak az anyagnak. Ilyen a történetíró feladata is: rendezze el szépen az eseményeket, és állítsa elénk őket olyan világosan, amennyire képes. Ha ezután az olvasó látni véli azt, amit leírt, és dicséri ezért, akkor és csak akkor dolgozott jól, és kapta meg a történetírás Pheidiásának műve a megérdemelt dicséretet." (Kapitánffy István fordítása) Lukianos azonban még valamit tudott. Mielőtt a módszerről értekezni kezdett volna, ezt írta: „Legyen hát a történetíró bátor, megvesztegethetetlen, független, a szólásszabadság és az igazság barátja.... Ne adjon se haragra, se barátságra, ne sajnáljon, ne kíméljen, ne szégyelljen semmit, ne alázkodjék meg senki előtt... Mint hazátlan idegennek kell írnia könyvét, aki nincsen alávetve sem a törvényeknek, sem az uralkodóknak". II. Ókori oszlopok Magyarországon A Trastevere egyik legforgalmasabb, a Ponte Garibaldi felé vezető útján áll a San Crisogono-templom. 1 Középkori épületét kevesen keresik föl; a szentélyben szerénykedő ókeresztény mozaiktöredék nem jelent túl nagy látványosságot, kivált nem ezen a helyen, a Santa Cecilia és a Santa Maria del Trastevere között félúton. Szürke gránitból faragott, hatalmas monolit oszlopok osztják három hajóra, törzsük nem kannelúrázott, hanem sima, és hűvös, csiszolt felületükön végigsimítva durva mállásfoltokat érez a kéz. Eredeti helyükön érhette őket még a roncsolás; az antik Róma pusztulásra ítélt, leomló pogány templomainak oszlopai lassan átvándoroltak az új, keresztény templomokba. Csavartan vájatolt törzsűek és simák, fehér márvány-, antico verde- és vörös gránit anyagúak; szabadon állók és falba zártak, kicsik és szédítő magasságúak - mind-mind az ókori Róma jelenvaló, eleven kövei. Láttukra az embert lelke legmélyén érinti meg az a szellem, amely hajdan itt uralkodott. Olyan sok volt belőlük, hogy ezerhétszáz esztendőnyi folyamatos pusztítás után (a 20. század elején építettek be utoljára a városban antik oszlopot) még mindig maradt belőlük: a Curia épületével szemben, a Forum Romanum leanderbokrai között ma is halomban hevernek a porfír oszlopok. Az oszlop, épületbe foglalva vagy önállóan fölállítva, örök emlékezetre szóló jelként, a jövőnek szóló üzenetként - mint Széth fiainak a Josephus Flavius által leírt szíriai oszlopa - a klasszikus ókortól kezdve a reprezentáció része volt. 2 Jelképerejű az utolsó oszlopállítás - anastylósis -, amely 608-ban történt a Forumon: egy korábbi (talán 2. századi) oszlopot állítottak föl ekkor Phókas kelet-római császár (602-610) tiszteletére. 3 Ez az oszlop - egyedül a Forum emlékoszlopai közül azóta is áll. Phókas császár volt az, aki az Egyháznak adományozta a Pantheont, 4 amely az egyetlen olyan pogány római templom, amelyet a keresztények maguk is templomként használnak kezdettől, vagyis 609-től fogva. A Rómától távoli ókori provincia, Pannónia területén, egy kicsiny, románkori templomáról híres dunántúli faluban néhány éve különös monumentummal találkozhat az ember. A számunkra emblematikus jelentőségű jáki templom nyugati homlokzatával szemben, a Szent
