Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
TANULMÁNYOK - Ács PÁL: Apocalypsis cum figuris. A régi magyar irodalom történelemképe
A szentek példáját életünkben kövessük, Istennek ostorát tőlünk el ne taszítsuk, Mert Isten országát háborúság nélkül Semmiképpen nem nyerjük. 152 A szentek kultuszáról példájuk követésére, az ereklyékről az exemplumra helyeződik a hangsúly. 153 Helias Mertzhez írt levelében már Erasmus is arra figyelmeztette a kölnieket, hogy a bátor Makkabeusok erényeinek követése legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a testek birtoklása. 154 A protestánsok persze nem imádkoznak hozzájuk, nem kérik közbenjárásukat többé - de belehelyezkednek szerepükbe, eggyé válnak velük. Az egész „Isten ostora" alá vetett közösség, az egész ország ily módon a mártíromság útjára lép. A törökkel szemben egyelőre nem Júdás Makkabeus harcos elszántságát, hanem a hét mártír Makkabeus példáját tartják követendőnek. 155 A bátor zsidó ifjak részint azért válhattak „protestáns szentekké" Magyarországon, mert a középkorban - a nyugat-európai gyakorlattal szemben - nálunk semmiféle kultuszuk nem alakult ki. Mindhárom bibliai história megtartja a passió szoros keresztény interpretációjának hagyományát. Horváth János is felfigyelt rá, hogy a középkori gyakorlatnak megfelelően Zombori Antal „keresztyéneknek" tekinti és szólítja a zsidó hősöket. E didaktikus jellegű megfogalmazás általánossá vált a protestáns irodalomban, Magyari István is Antiokhosnak a „zsidó keresztyéneken tött kegyetlenség"-ét hangsúlyozza. 156 Zombori zsidó hősei Krisztus „drága véréért" szenvednek. A protestáns közhelynek számító zsidó-magyar párhuzamba a Makkabeusok példázata is beletartozik - már pusztán Josephus Flavius révén. 157 Nemcsak a Zsidó háborút, Jeruzsálem pusztulását, hanem a vértanúk helytállását is önnön sorsukra értették a magyarok. Mindenütt maguk körül látták az „idők jeleit": „Isten ostora", Antiokhos dühöngése azt sugallta, hogy már az utolsó idők következtek el. Azt olvasták az evangéliumban, hogy „akkor nyomorúságra adnak benneteket, és megölnek titeket; és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt [...] De aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül". 158 Ebben a helyzetben a „kiválasztottak" számára a halálra kínzott zsidók példája, a Makkabeusok követése kínált magatartásmintát - mint láttuk, számukra ez egyúttal Krisztus követése volt. Ahhoz, hogy ez a gondolat formát öltsön, egy „renegát zsidó"-nak, Josephus Flaviusnak tulajdonított könyv kínált szavakat. S a végveszély kifejezésének szavai, a szavakból felépülő szövegformák s a mögöttük rejlő magatartásformák rendkívül életképesek maradtak. Sodorna, Jeruzsálem, Magyarország A katolikus egyház a pünkösd utáni 9. vasárnapon hagyományosan megemlékezik Jeruzsálem i. sz. 70-ben történt lerombolásáról. 159 Ismeretes, hogy Pázmány Péter e napra rendelt prédikációja „Jeruzsálemnek és a zsidó nemzetnek utolsó romlásárúi" 160 - voltaképpen Josephus Flavius-adaptáció. 161 Pázmány a prédikáció műfaji keretei között egy kerek elbeszélést ad elő. Nem a szentbeszédekben megszokott prédikációs exemplum ez, 162 nem pusztán az argumentáció része, nem is retorikai díszítőelem. Nem valamely erkölcsi dörgedelem megtámogatására szolgáló történeti érv, hanem egy irodalmi eszközökkel kifejtett történelmi gondolat. Ebben a nemben egyedülálló elbeszélés ez a tíz fólió terjedelmű beszéd a prédikációskötet szövegtengerében. Súlyos és mélyértelmű mondandóját Pázmány Péter egy teljes prédikáción átvezetett nagyszabású allegóriában 163 kívánja kifejteni: Jeruzsálem pusztulását Pázmány egy történelmi világkorszak tragikus lezárásaként értelmezi. „Zsidó József" írása szerint Pázmány sorra veszi a pusztulás borzalmait: A négy éve tartó Róma-ellenes háború végén, a 70. év húsvétján Titus, a római hadvezér ostromgyűrűbe fogta Jeruzsálemet: „Tömve teli volt a váras minden országokból öszvegyűlt zsidósággal". Az ostromlott lázadók pártokra szakadtak, raboltak, gyilkoltak, s felégették a városban felhalmozott élelmiszertartalékokat, „igy berekesztetvén a zsidók hamar éhezni kezdenek [...], a metélt széna csemege volt [...], a kamora-széken nyalakodtak, a száraz tehénganéjt kedves falatul ették". Egy Mária nevű „nemes, értékes asszony [...] szerelmes fiát megfőzé", s azzal kínálta a pecsenyeszagra odagyűlő rablókat. Hegyekben álltak a holtak, az élők pedig egyre-másra átszökdöstek az ellenséghez, s lenyelt aranyaikat „egyenként ganéjokból" szedegették - ez sokak pusztulásához vezetett. Öthavi ostrom után végül elesett a város, s a templom porig égett: „noha Titus minden tehetségével igyekezett a tűzoltásra, de ellene nem állhata Istennek". 164 Pázmány szerint ezzel a zsidók nemzeti, történeti léte befejeződött: „Nemcsak elromlott a Kristus vérében mosdott háládatlan váras, hanem úgy romlott, hogy amint eddig ezer és közel hétszáz esztendő forgásában soha meg nem építtetett, úgy ezután is [...] soha váras nem lészen, soha meg nem épül [...] a váras és templom pusztasága [...] világ végéig marad, mert semmi erő azt soha fel nem építheti". Ebből a nemzethalálból nincs feltámadás: „ollyanokká lettek, mint amaz átkozott fügefa, mellyrűl azt mondotta Kristus, hogy soha, örökké azon gyümölcs nem terem". Prófétai jóslatok sokasága teljesedik be ezáltal. De nemcsak Ézsaiás, Dániel, Jeremiás és maga Krisztus látták előre a végső napok borzalmait. Josephus Flavius tanúsága szerint „a szállás előtt egész esztendeig Jeruzsálem felett tüzes kard látszott. Húsvét napján éjszaka olly fényesség volt fél óráig a templom és oltár körül, mint nappal [...] Fényes nappal az egen szekerek és roppant seregek látszottak a váras körül. A papok pünkösd napján virradta előtt a templomba menvén nagy indulást hallottak a Szentegyházban, ilyen szózattal [...]: jertek, költözzünk ki innen; mellyel jelentetett, hogy az őrzőangyalok, sőt, Isten őmaga veszni hagyák a Templomot. Egy Jésus nevű közember a váras szállása előtt
