Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - Ács PÁL: Apocalypsis cum figuris. A régi magyar irodalom történelemképe

utcákrúl utcákra járván csak azt kiáltotta [...], Jaj Jeruzsálemnek". A jajveszékelést hét évig nem hagyta abba - ekkor ezt kiáltotta: „jaj immár nékem is; azon szó közben a római vitézektűi behajított kő agyonütötte".

1611 Pázmány szerint a pusztulás iszonyú, de mindez mégsem a történelmet alakító, bosszúálló Isten megmásíthatatlan tervének része. „Nem cselekszi ezt a nagy irgalmú Isten. Azt akarja, hogy senki el ne vesszen, hanem mindnyájan üdvösségre jussanak." A zsidók is elkerülhették volna végzetüket, ha megismerték volna Szabadítójukat: „a fecske és gólya eszébe veszi a tavasz közel voltát, de a zsidók nem ismerték a messiás látogatását". Nem negyven nap türelmi időt kaptak, mint egykor Ninive, hanem negyven évet. A vízözön, az asszír hódítás, a babiloni fogság mind-mind elkerülhető lett volna. Jeruzsálem utolsó romlása sem következett volna be, ha a zsidók felismerték és elfogadták volna lézus Krisztust. Pázmány előtt már sokszor, sokan elmesélték ugyanezt a történetet, s nem ritkán vontak le belőle hasonló tanulságot. Sem az elbeszélésmód, sem az interpretáció nem mondható eredetinek. Bornemisza Péter írásaiban a protestáns apokaliptika és a nemzeti bűntudat gondolata egységes, kiforrott történelmi világképet alkot. Ebben a gondolatkörben Jeruzsálem nevének a puszta említése eszkatológikus látomásokat gerjesztett: „Sodorna, Jeruzsálem, Magyarország" - így hangzik Bornemisza Péter rövid summázata.

166 A 17. század első harmadában, Magyarországon mégis mindez sajátosan új jelentéstartalmat hordozott. Az újszerű gondolatok főként a bűn és bűnhődés kérdéskörében és e problematika apokaliptikus értelmezésében mutatkoznak meg. Többen rámutattak már arra, hogy ebben a prédikációjában Pázmány az elmúlt 16. század reformátorainak kedvelt paraboláját, a „magyar-zsidó történelmi sorspárhuzamot"

167 eleveníti föl: „És hogy messze ne nézzünk, a mi édes hazánk szebb és jobb része rabságra jutott, tősgyökeres, nagy, úri és régi nemes nemzetségek a föld színérűl eltöröltettek, a nyomorult község nagy részre pogány igájában nyomorog, a hátramaradott kevés nemesség óránként fejére várja a sujkot [...], ha a zsidóknak nem kedvezett Isten, néked sem kedvez, akar ki légy, ha a zsidók vétkeit követed, a zsidók romlását szenveded". Borzsák István szerint az a helyzetkép, melyet Jeruzsálem pusztulása kapcsán már Bornemisza Péter is lefestett a töröktől szorongatott Magyarországról, voltaképpen a költő Zrínyiig elevenen él, jóllehet a reformáció első nemzedékei nem fogalmazzák meg egyértelműen a törökkel szembeni fegyveres ellenállás szükségességét.

168 Bornemisza Péter a Postillák IV. részében,

169 valamint a Folioposiillában

170 már Pázmányhoz hasonló részletességgel feldolgozta a Bellum Judaicum vonatkozó fejezeteit. Borzsák István elemzéséből kitűnik, hogy Bornemisza szerint Jeruzsálem, egyszersmind Magyarország romlását főként a „röttenetes és iszonyú vétkek" okozták: „Az vének elbolondulának, az ifjak ellatródának, ki miatt ím országunk is úgy kezde járni, mint zsidóság".

171 Jeruzsálem pusztulása más protestáns prédikációkban is gyakran szerepel exemplumként.

172 Károlyi Gáspár Két könyvében - Melanchthon nyomán - a bálványimádás bűnének büntetéseként magyarázza Jeruzsálem és a magyarok vesztét.

173 Magyari István szintén felsorolja Jeruzsálem romlásának főbb epizódjait, s figyelmeztet, hogy mindez „tükörül romlásunknak nevekedéséről való emlékezet volna".

174 Jól ismertek a téma verses feldolgozásai is. Szilády Áron már 1896-ban figyelmeztetett arra, hogy ezeket a verseket érdemes lenne összevetni Pázmány prédikációjával.

175 Farkas András Az zsidó és magyar nemzetről szóló énekébe építi be leruzsálem veszedelmét,

176 Madai Mihály és Csegedi András pedig Josephus Flavius latin átdolgozása alapján külön versezetben éneklik meg Jeruzsálem pusztulatáV

77 Az aktualizálás ezekből a feldolgozásokból sem hiányozhat: „Megtetszik rajtok [értsd: a zsidókon] Istennek haragja, / ítéletig ő nagy bosszúállása, / Az bűn ellen való ő nagy haragja, / Fertelmes életért bosszúállása".

178 Pázmány allegorikus helyzetértékelése szöges ellentéte a wittenbergi protestáns történetszemléletnek. A Szigeti veszedelem „alapeszméjének forrásairól" szólva Klaniczay Tibor már összevetette Pázmány Péter és a 16. századi reformátorok helyzetértékelését az ország romlásának okairól. Megállapította, hogy a protestánsok a „bálványozás" és keresztényüldözés mellett a tűrhetetlen mértéket öltő közbűnökben látták Isten haragjának eredetét. Ezzel szemben Pázmány kizárólag az eretnekség, vagyis a protestantizmus terjedésében jelölte meg az isteni bosszú okát.

179 Pázmány Péter tehát úgy forgatja az Isten ostorát, hogy az lehetőleg legnagyobbat a protestánsokon csattanjon. Már Magyari István ellen írt „harcoló könyvében"

180 szembeszállt a protestáns színezetű, jóllehet a protestantizmusnál jóval régebbi „bűneiért bünteti Isten a magyar népet" gondolattal.

181 Szokása szerint vitapartnerének érveit saját javára fordította: „Hogy penig nem mi, hanem ti légyetek nagyobb okai [értsd: az ország pusztulásának], az ti újonnan toldozott-foldozott, sok régen kárhoztatott eretnekségekből összvetataroztatott vallástokkal, mely (mint az viperakígyófiakról szokták mondani) megemészti azokat, akik őtet szülték és tartották, igen könnyű megmutatnunk. Mert ez az Istennek ostora avagy az egyéb rendbéli bűnökért vettetett mireánk, avagy az hit dolgaiban való tévelygésért [...] Tagadhatatlan dolog, hogy miúta ti ez világra hoztátok az új tudományt [...], azúta felnyittaték az emberek szeme minden gonoszságra és istentelenségre [...] Isten ostorit is ti gyümölcsötöknek nevezhetjük". A Felelet logikája egyúttal a Jeruzsálem-prédikáció logikája is. „Vajon mi volt oka a zsidók romlásának? Szent Pál világos szókkal két okát adja annak. Első: a hitetlenség [...], második a jóság fogyatkozása."

182 A két ok között ezúttal is ok-okozati összefüggés van: „Mert ahol az igaz hit virágzik, ott állandó a birodalom, ahol pedig a hamis tévelygés elnyomja az igazságot, veszedelem követi az országot". A fő ok tehát a hitetlenség, ebből ered a jóság megfogyatkozása. Márpedig láthattuk, hogy ez a közkeletű protestáns felfogásnak éppen a fordítottja.