Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XVI. Leletmentések a múlt labirintusából
LELETMENTÉSEK A MÚLT LABIRINTUSÁBÓL A 20. század hetvenes éveitől több hazai művész is a modern művészet által addig programszerűen elutasított történelem világával kezdett el foglalkozni, a múlt elfeledettnek tűnt leleteinek „feltárásán" fáradozott. Ismeretlen, régi városok templomainak romjairól, Románkori Krisztusairól és töredékeiről, olvasatlan feliratairól festettek képeket, mint Ország Lili, vagy kifordult szárnyú kapukon keresztül becsalogatták a nézőt a múlt tükörfalú termeibe, mint Schaar Erzsébet. A „labirintusművészet" azóta is új meg új alkotásokat hoz létre. Megfejtetlen, különös tárgyak, sohasem volt kultuszok „maradványait" látjuk a kiállítási termekben. Némelyikük mintha a történelem előtti időből bukkant volna fel, mint Geller B. István Növekvő városának képein, mások pedig a régi korok díszeit, témáit vagy közismert alkotásait idézik fel egészen újszerű nézőpontból, mint Lakner László Rembrandt-tanulmánya. A magyar művészet és irodalom hőseinek személyes hangú művekkel adóznak, mint például Melocco Miklós Adynak A halottak élén című plasztikájával vagy Kondor Béla a költészet múzsájával társalkodó Csokonainak. Ez a fajta múlttal való foglalkozás azonban eredendően eltér a historizmus korában megszokottól. Nyoma sincs itt a történelem feltételezett eszmei valóságát felidéző szándékoknak, a história allegorizáló bemutatásának. Ez a világ idegen marad, mint valami egzotikus táj, ahonnan a művész fájdalmas, nosztalgikus vagy akár ironikus feljegyzéseit küldi nekünk. Iróniája jogos, hiszen a 20. század egész története azt bizonyítja, hogy a historizáló-reprezentatív történelemképek hátterében többnyire alig rejtetten tárul fel a hatalmi játszmák e századi, amorális világa: a totalitarizmusok sulykolt történelemképe. Ez utóbbiak szimbólumkészletét nem egy alkotónk művein újabb kontextusba állítja, hogy kifejezze a megélt világ retorikájának elviselhetetlen idegenszerűségét (Pinczehelyi Sándor: A proletariátus fegyvere, Sarló és kalapács). Más művészek szerint a história ismerős és ránk hagyományozott képei csupán kacatok, amelyek azonban otthonossá teszik világunkat. Egyes művek a jelen világának pillanatait múltként állítják elénk, s e pillanatfelvételek megtagadni látszanak a jelen s múlt között húzódó mély szakadékot: az éppen most megtörténtet mint száz évvel ezelőttit, a régi rekvizitumokat mint ma használatos tárgyakat mutatják fel nekünk (König Frigyes-Lengyel András: Fény Pecsét). A félmúlt labirintustörténetein, képeinek világán keresztül nemcsak a történelemképek változékonyságáról szóló művészi üzenetet érthetjük meg, hanem egyben a múlt művészetének jelenlétéről szóló vallomást is. Úgy tűnik, hogy a történelem és a művészet viszonya a korábbi korszakokhoz képest megfordult. Amíg a 19. században a história alkotta azt a színpadi díszletet, amely előtt a művészi képzelet a maga változó képeit felsorakoztatta, ma - vallják a labirintust megjárt művészek egyedül a művészet az, amely ténylegesen összekapcsolhatja a múltat a jelennel; csupán a művész tárhatja fel előttünk a múlt elsüllyedt világát, amelyből azonban csupán töredékeket ismerhetünk meg. A rekonstrukció nem lehetséges, vagy ha mégis, az csak személyes lehet. XVI-1. Csokonai 1958 Kondor Béla (1931-1972) Olaj, vászon, 160 * 120 cm Felirata balra fenn: „CSOKONAI" Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Jelenkori Gyűjtemény, ltsz.: 77.169 Kondor Béla másfél évtizedes pályafutása során számos íróportrét készített (Zrínyi Miklós, Pilinszky János, József Attila stb.). A Csokonai Kondor művészetének korai szakaszába tartozik, jellemzőit Németh Lajos a megtört vonalhasználatban, a gótikus reminiszcenciákban, a száraz, szálkás rajzban és kompozícióban, valamint a matt színvilágban összegzi (NÉMETH 1976). Az erős oldalnézetben ábrázolt, egész alakos portré a széken ülő költőt sujtásos ruhában, fején karimás kalappal, térdén álló angyallal jeleníti meg. Feltűnő azonban, hogy az arcvonások rögzítése helyett Kondor az egész alakra koncentrált, amely csaknem a vászon teljes méretét kitölti, és
