Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XV. Antihistorizmus: a múlt kiszabadulása a történelem fogságából - NAGY ILDIKÓ: Egy új műforma - a torzó

NAGY ILDIKÓ EGY ÚJ MŰFORMA - A TORZÓ „Nagy kérdés, miért tanúsít a mai művészet olyan heves vonzalmat mindahhoz, ami befejezetlen, töredékes, hibrid, némi nosztalgiával vagy ellenszenvvel megtetézve az összefüggő látomás iránt, mely egykor ellensúlyukul szolgált" - teszi fel a költői kérdést André Chastel 1957-es tanulmányának utolsó mondatában.

1 A jelenség természetesen másoknak is feltűnt. „Miért szeretik modern szobrászok a torzót? Esszenciát akarnak adni, egy formamotívumot, és így gyakran zavarja őket a kar kontúrbontó részletessége" - állapítja meg Rabinovszky Máriusz 1928-ban,

2 vagyis körülbelül az idő tájt, amikor a torzóra mint önálló műformára vonatkozó tudományos kutatások elkezdődtek. A szakértők egyetértenek abban, hogy Herbert von Einem 1935-ben megjelent tanulmánya kezdte a sort.

3 Einem a torzó önállósulását a modern művészetben arra a változásra vezeti vissza, amelyben szétvált a műalkotás tárgykaraktere és formakaraktere, mégpedig úgy, hogy a forma iránti igény kisebbítette a tárgy jogait. A forma önállósulásával csökkent a tárgykarakter értéke, és megnőtt a formakarakteré. Ezt párhuzamosnak véli azzal a jelenséggel, amelyben a művészi kézjegy értéke is megnövekedett, a vázlaté, a skiccé - ami korábban előkészület volt, az cél lesz. Ebből következően ő a torzót „a vázlat monumentalizálásának" tartja, de a későbbi kutatók ezt a nézetét nem osztják, és a torzó önállósulását a modern művészetben egyértelműen az antik torzók hatására vezetik vissza. A torzótörténeti kutatásoknak J. A. Schmoll munkássága adott hatalmas lendületet, aki Rodinről írta disszertációját 1954-ben,

4 és konferenciát is szervezett „Das Unvollendete als künstlerische Form" címmel, amelynek anyaga 1959-ben jelent meg. Abban ugyanis mindenki egyetértett, hogy a torzót Rodin tette önálló műformává, sőt Schmoll Rodin egész stílusát nevezi „fragmentarisch"-nak.

5 A torzó kérdéséhez természetesen a modern szobrászat kiváló kutatója, Albert A. Elsen is hozzászólt, és elsőként tekintette át a műforma Rodin utáni történetét az adott pillanatig.

6 Az egyre jobban felszaporodó ismeretanyagot Werner Schnell foglalta össze és egészítette ki.

7 Tömör és rendkívül informatív könyve, melynek jegyzetanyaga terjedelmesebb, mint maga a tanulmány, gyakorlatilag mindent tartalmaz, ami a motívum történetéről és jelentőségéről addig tudható volt. Az újabb tanulmányok számos rendkívül izgalmas részletkutatással, például az antik előképekre vonatkozóan, járultak hozzá a - kimeríthetetlennek tűnő - kérdéskör további árnyalásához.

8 Az antik torzókat a 14. századtól a 19. századig meglehetősen önkényesen kiegészítették. Ebben zseniális művészek és rutinos restaurátorok egyaránt részt vettek, de egy-egy antik töredék kópiájának kiegészítése hozzátartozott a művésznövendékek stúdiumaihoz is. A növendék sokoldalú tudását, szakmai jártasságát bizonyíthatta vele. Az antik töredékek nagy száma szinte korlátlan tanulmányi anyagot biztosított, de a legnagyobb kihívást az ún. Belvederei torzó (Vatikán) kiegészítési kísérlete jelentette. Az i. e. 1. század közepéről származó töredék, az athéni Apollónios szignált műve, a 16. század eleje óta volt a pápai gyűjteményekben. Első említése 1432ből származik, valószínűleg röviddel előtte találták meg. Hírnevét annak köszönhette, hogy a szájhagyomány szerint Michelangelo is megcsodálta, és valószínűleg az iránta érzett tisztelet óvta meg a restaurálástól. A 16. századból származó kisbronz-redukciója tovább öregbítette hírnevét, és mindez együttesen vezethetett oda, hogy a művészet szimbóluma, számos szobrász portréján a művész attribútuma, majd a szobrászat allegóriája lett. Közismert és igen hatásos képi ábrázolása François Perrier-től való, amelyen Khronos a Belvederei torzót harapdálja az idő romboló hatalmának kifejezéseként. De eredeti, vagy némileg kiegészített formában megjelenik többek között Lorenzo Lotto, Bernardo Licinio, Giovanni Moroni, Joseph Grassi, Anne Vallayer-Coster képein, Falconet szobrán, és már a 18. században is minden 1. Apollónios: Belvederei torzó, i. e. 1. század közepe Roma, Musei Vaticaní