Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XV. Antihistorizmus: a múlt kiszabadulása a történelem fogságából
Ősmagyar motívumok a Zsolnay-gyár készítményein a századfordulón „...vérpiros a zöldje, arany a virága, sziszegő sárkánnyá fonódik az ága" ARANY JÁNOS: Buda halála, X. ének A 19. században általános volt az a nézet, hogy a nomád életmód döntően meghatározta a magyarok és elődeik, a hun-szkíta ősök művészetét. Csak olyan tárgyakat készítettek és tartottak meg, melyeket magukkal vihettek vándorlásaik során, vagy pedig magukon viselhettek. Az ősök viseleteiről való elképzelések egyik fontos képi forrása Traianus római diadaloszlopának jelenete a jazig harcosokkal, akiket nemcsak a szkítákkal, de a későbbi jászokkal is azonosítottak. A másik képi forrást a Képes Krónika honfoglalási jelenetei alkották. Az őstörténeti elképzelések bővülésével és a régészeti leletek ismertté válásával a képi források közé sorolták az ókori Perzsia egyes emlékeit, királyábrázolásait is. Ezeket az elemeket foglalta össze a korszak enciklopédikus műve, a Pallas nagy lexikona magyar viseletekről szóló szócikke (1896). E szerint az ősmagyar harcos díszes fegyvereket, bőszárú nadrágot és övvel leszorított, atillaszerű kabátot hordott, fején csúcsos süveg vagy kalpag volt, melyet elöl díszes homloklemez díszített. A viselettörténeti elképzelések közé tartozott a szkíták övön hordott csészéje vagy ivókürtje is. Az övön hordott szkíta aranycsészékről már Hérodotos is megemlékezett, aki szerint Zeus állítólagos fia, Targitaos örököseinek uralkodása idején az égből aranyeke, járom, kétélű fejsze és csésze esett le. Ezeket a tárgyakat a legifjabb örökös, Kolaxais tarthatta meg, s tőle erednek a szkíták. Más ókori írók szerint a szkíták Hercules és Ekhidna nászából származtak, akik övükön a Herculestől örökül hagyott aranycsészét viselték. Az ókori írók efféle történeteit a 19. századi őstörténeti irodalom beépítette az ősi magyar viselettel kapcsolatos elképzelések közé, kiegészítve ezeket a Thuróczy-krónikában olvasható leírásokkal, amelyek szarv formájú vagy szarvból való ivóedényekről szóltak. Ilyet használt Thuróczy szerint Árpád az ország szimbolikus birtokbavételénél is. A szarv alakú áldozóedények közé sorolták a jász kürtöt vagy más néven Lehel kürtjét is. Az áldozócsészék vagy ivókürtök létezését őseinknél megerősíteni látszottak a lerney lános által 1852-ben közölt, a Don és az Azovi-tenger környékén felfedezett kun szobrok, melyek kezükben szintén ivó- vagy áldozóedényeket tartanak. A 18. században felfedezett nagyszentmiklósi kincset is csakhamar a hunok Thuróczy által leírt csodás gazdagságú arany étkészletével azonosították. Annak ellenére, hogy a szaktudomány, így főleg Hampel József a feliratok alapján megállapította, hogy a kincsbe tartozó tárgyak zöme nem régebbi a 9. századnál, Pulszky Ferenc egy megjegyzése alapján az csakhamar Attila kincseként vált közismertté. A különleges ivóedények, áldozócsészék közé sorolhatjuk (a hamisítványnak bizonyult) ún. Székely-krónika által is megörökített „rabonbáni" ivóserleget, melyet Anakharsis szkíta bölcstől eredeztettek. A kókuszból készült, ezüstbe foglalt serleget közölte Orbán Balázs is Erdélyről szóló művében. A régi viselethez tartozó vagy áldozó edényekről szóló hagyományokat Ipolyi Arnold Magyar Mythologiá\a foglalta össze. O ezek közé a tárgyak közé sorolta a „kaponya" nevű ivóedényeket is, melyek eredetileg emberi koponya formájúak, illetve abból készített italtartók vagy merítőedények voltak. A hun-szkíta ivó- vagy áldozati edények fentebb röviden említett hagyományai alapján Zsolnay Vilmos olyan edényeket és díszítményeket készíttetett gyárában, melyek mintegy újjáalkották ezeket, mondhatni fiktív ősmagyar tárgyakat kínálva vevőinek. Noha e motívumok és tárgyféleségek mögött kétségtelenül históriai meggondolások és analógiák álltak, elsősorban mégsem históriai értékük miatt másolták és variálták ezeket, hanem mert ősi voltukból eredően kifejezhették a magyarság feltételezett eredendő karakterét, változatlannak vélt művészeti ízlését. A népművészet beemelésének a magas kultúrába az antihistorizmus volt az előfeltétele. Hasonló indokok vezették a kor iparművészeit a népművészet díszítő motívumainak gyűjtésére és alkalmazására. Az Attila-kincsről szóló históriai hagyományokat és a népművészet időtlennek tekintett motívumait a Zsolnay-gyár edényein ötvözték, így készültek például azok a parasztkorsó formájú edények, amelyek - a népművészeti példákon sehol sem látott formában - arany alapra festve alkalmazták a népi motívumokat. A század fordulóján az „Attila-kincs" egyes motívumai nemcsak a Zsolnay-gyár tervezőit, hanem más magyar művészeket is megihlettek. Különösen annak ökörfejes csészécskéje vált e vonatkozásban népszerűvé. Ott látjuk Attila - már Thuróczy által is említett aranynyoszolyájának ágy végeként Paczka Ferenc Attila nászéje című képén, és Székely Bertalan is ezt használta fel áldozati edényként a kecskeméti városháza számára festett Vérszerződés-íreskóján: ebbe csorgatja vérét a hét szerződő kapitány. Nagyméretű másolatai halotti kandeláberként szolgáltak Munkácsy Mihály katafalkján, s a festő emléktáblája előtt ökörfejes edény formájú mécsesben gyújtották meg az emlékezés lángját a művészek az Epreskertben. Ökörfejes vízköpők láthatók a Zsolnay Vilmos emlékére készített díszkúton Pécsett, s szimbólummá alakulva láthatjuk mint a nemzeti géniusz lángjának arany forrását számos művész grafikáján, s végül, nem véletlenül, ezzel díszítették Pulszky Ferenc sírját is.
