Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XIV. Az emlékezés helyei: emlékműkultusz

AZ EMLÉKEZÉS HELYEI: EMLÉKMŰKULTUSZ A történelmi emlékezet legtöbbször a győztes vagy vesztes csatáknak, a hősök halálának helyszíneihez, a kiemelkedő nemzeti géniuszok életének színtereihez kapcsolódik. Szinte minden városban, sőt a falvak legtöbbjében is oszlopok emelkednek, emléktáblák szólnak a hely hősi halottairól vagy nagy szülötteiről. Emlékművek felállítására már a 18. században is találhatunk hazánkban példát, gyakorlata azonban csak a 19. századtól vált általánossá. Ekkortól kezdve egyre szaporodó ütemben készültek az emlékművek, a legtöbbjüket a századfordulón s az utána következő két évtizedben állították fel (Kossuth-szobrok, első világháborús emlékművek). A történeti emlékezetnek ezek az utcákat és tereket benépesítő tárgyiasult alkotásai arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a mindennapok valóságos terei egyben szimbolikus térségek is, a történelem imaginárius világa ölt ezekben az emlékművekben testet. A nemzeti hősök köztereken álló vagy ülő szobrait azonban a művész korántsem autonóm módon alkotta. Ezeknek a műveknek igazi formálója ugyanis a megrendelő: a köztéri alkotások tervezői és kivitelezői mögött minden időben ott álltak a nyilvánosság szereplői, a hatalom képviselői. Mivel az emlékszobrok, köztéri alkotások voltaképpen a társadalmi nyilvánosság részét alkotják, az aktuális hatalom történelemképét tükrözik, a viszonyok megváltozásával gyakran maguk is rituális küzdelmek középpontjába kerülnek. A hazai emlékműkultusz történetének itt csupán néhány mozzanatát eleveníthetjük fel. A szoborpályázatok közül a századfordulón tervbe vett Szabadságharc-emlékmű pályázatának néhány alkotását, az Erzsébet királynéemlékmű meg nem valósult modelljeit mutatjuk be. A közösségi megemlékezés szándékával és céljára létrehozott művekről lévén szó, fotók segítségével idézzük fel a századvégen és a 20. század elején zajlott szoboravatások ünnepségeit és a szobordöntések hazai és az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban előfordult eseményeit. A szobordöntések nem a művész munkája, hanem a mű szimbolikus tartalma ellen irányulnak, címzettjei nem a művészek, hanem a hatalom képviselői, a nyilvánosság addigi urai. Majd minden szobordöntés mögött könnyen felfedezhetők az újabb hatalmi szándékok. A Hentzi-emlékművet a hatalomba kerülésért küzdő Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt nyomására távolították el a Várból, miközben már állt a várnegyed egy másik pontján a szabadságharc honvéd-monumentuma. A millenniumi emlékmű Habsburg királyszobrait radikális proletártömegek taszították le - végleg - helyükről 1919ben. Mária Terézia pozsonyi szobrának (Fadrusz János, 1902) sorsát a berendezkedő új állam politikai aktivistáinak kalapácsütései pecsételték meg. A magyar tömegek legemlékezetesebb szobordöntése 1956-ban a Sztálin-szobor, a szovjethatalom e gigantikus szimbólumának lerombolása és rituális megsemmisítése volt, mely a forradalom széles tömegeit egyesítette. Néhány itt kiállított töredék a lebontott, lerombolt Hentzi- és Mária Terézz'a-emlékszobrokból arra utal, hogy az emlékmű helyének valóságos vagy szimbolikus megsemmisülése után a töredékek - mint a történelmi emlékezet s nemkülönben az egykori alkotóművész tehetségének különös relikviái - néha menedéket kaptak a múzeumokban, a nemzeti emlékezetnek e gyűjtőhelyein.