Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - X. A történelem képei a magánélet körében a 19. században - RÉVÉSZ EMESE: Történeti kép mint sajtóillusztráció (1850-1870)

RÉVÉSZ EMESE TÖRTÉNETI KÉP MINT SAJTÓILLUSZTRÁCIÓ 1850-1870 A sokszorosított históriai kép és a sajtó A szabadságharc bukását követő két évtizedben a nemzeti történelem témái addig nem tapasztalt hangsúllyal jelentkeznek a hazai illusztrált sajtóban. Az abszolutizmus enyhülésétől a kiegyezés időszakáig a korszak legjobb hazai mestereitől több mint száz magyar történeti képet juttatnak el a folyóiratok a közönséghez. A tendencia hátterében több párhuzamos jelenség együtthatása áll: a nemzeti múltra irányuló nagyobb figyelem, a képzőművészetek számára nyersanyagot és inspirációt nyújtó történettudomány és a históriai szépirodalom fellendülése, a hazai történeti festészet kibontakozása és az illusztrált sajtó virágzása. A sajtóillusztrációként megjelenő históriai kép szélesebb értelemben része annak a folyamatnak, amelynek során folytatódik a nemzeti kulturális örökség feltérképezése, a közösségi emlékezet kitüntetett eseményeinek, helyszíneinek, példaadó személyiségeinek, hozzájuk kapcsolódó kultikus rítusainak kidolgozása, egyszóval a „hagyomány kitalálása".

1 Mindebben fontos feladat hárul a képzőművészetekre is. A nemzeti panteont benépesítő történeti arcképfestészet és a nemzeti emlékhelyek kiválasztásában közreműködő tájábrázolás mellett a históriai festészet evokatív ereje a legerősebb. Miután a 18. század végétől a történeti kép nemzeti identifikációs funkciója kerül előtérbe, a műfaj hazánkban is e folyamat egyik leghatékonyabb eszközének bizonyul. Szokoly Viktor 1863-ban Madarász Viktorról írva úgy véli, a történeti kép fontosságát instruktiv képessége, manipulatív ereje bizonyítja: „a festészetben a leginkább a történeti szakma az, mely legnagyobb s leghálásabb hatást idéz elő, mert régi dicső emlékeket idézvén vissza, vágyat kelt azokat újólag életre támasztani".

2 Havas Sándor a különféle művészetek közvéleményt alakító erejét mérlegelve a történeti festészet tudatformáló erejét hangsúlyozza: „... a művészet... a társadalmi élet, s nemzeti történelem bármi tekintetben fontos és érdekes mozzanatait visszatükrözteti, s egy-egy műve által a nagyközönség érzelmeire, a tömeg balvéleményének kiirtására, általában pedig a helyesb fölfogás, s jobb ízlés terjesztésére nem ritkán oly hatást gyakorol, minőt sem az oktatás, sem pedig az irodalom nem bír fölmutatni".

3 A históriai képek hatása drámai fordulatokban és megragadó karakterekben bővelkedő tárgyában és látványos előadásmódjában rejlik. Mártonffy Károly azzal a meggyőződéssel indítja el a magyar történelem megfestésre méltó jeles eseményeit számbavevő cikksorozatát, hogy „egy ily költőileg felruházott és habár költött viszonyok közé beillesztett, lefestett esemény, sokkal jobban emlékében marad az ezt olvasónak vagy látónak, mint a száraz történetnek egyszerű olvasása után..."

4 Mivel a történeti kép új szerepkörének csak a nagyközönséggel kapcsolatba lépve felelhet meg, lételeme a nyilvánosság. Felismerve a műfaj közvélemény-formáló lehetőségeit, a század első évtizedeitől tőlünk nyugatabbra állami és magánmegbízásokból számos nagyszabású, nemzeti tematikájú, középületben megjelenő történeti tárgyú freskóciklus születik. E köztéri históriai képsorozatok a birodalmi-patrióta szellemiségű népnevelés hatékony eszközei.

5 A hazai viszonyok között a történeti festészet kibontakozását csak csekély számban kísérik állami vagy uralkodói megrendelésre készült monumentális falképek. A történeti ábrázolások publikus közegét, a nyilvánosság megteremtését itthon az intézményes müpártolás formái (Nemzeti Képcsarnokot Alakító Egylet, Műegylet, Képzőművészeti Társulat) mellett a művek sokszorosított grafikában történő reprodukciója vállalja fel. Ebben a műfajban valósul meg a nemzeti történelem nagyjainak arcképcsarnoka, és teljesedik ki az egyes jeles történeti események ábrázolásának sorozata nemzeti históriai ciklussá. A század növekvő képigényének kielégítését technikai találmányok sorozata biztosítja.

6 Nagyipari termelésük és fogyasztásuk révén a 19. században a vizuális ábrázolás a tömegkultúra egyik legnagyobb propagandisztikus erővel rendelkező médiumává fejlődik, mely képes az információ széles és heterogén közönség felé való közvetítésére, képi üzenetek gyors, csaknem egyidejű továbbítására. Viszonylagos olcsósága és nagy példányszáma, biztosítva a kollektív recepció lehetőségét, megkönnyíti a kultúra és információ demokratizálását, az európai konformitás és azon belül nemzeti azonosságtudat kialakítását, esetünkben az egyes történeti események közös történelemként való tudatosítását. A históriai témájú sokszorosított grafika, legyen az önálló műlap, könyv- vagy sajtóillusztráció, a hazai kortársak számára is nyilvánvalóan a nemzeti tudat erősítésének leghatékonyabb eszköze.

7 A műfaj az olvasni nem tudók nagy tömegeihez is eljuttatatja a szükséges üzeneteket,

8 illetve megerősíti és kiegészíti az eddigi ismereteket, az írott szónál eredményesebben rögzíti a nemzeti história kiemelkedő epizódjait. Mikor a Vasárnapi Újság cikkírója 1860-ban nemzeü történeti tárgyú iskolai szemléltető képek készíttetését javasolja, kiemeli azok népnevelő hatását: „ha a növendék maga előtt látja lefestve a történet nagy embereit, ... mindjárt mélyebb benyomást eszközöl azok haza- és nemzetboldogító tetteinek tanulása a gyermeki lélekre".

9 Mivel a metszetek kiadói rendszerint a könyvkiadásban, illetve a sajtóban is érdekeltek, a históriai tárgyú metszetek hamarosan utat találnak a folyóiratokhoz, amelyek még az eddiginél is szélesebb közönséget biztosítanak számára. A sajtó az 1850-es években a korlátozott közéleti információcsere legfontosabb eszköze. Kitüntetett társadalmi szerepe késlelteti a pusztán üzleti szempontok elő-