Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - VII. Tárgyak emlékezete

Museum hasonló darabjait (Inv. Nr. 749-1884) a 16. század második feléből származtatják, datálásukat az isztambuli császári palota nyilvántartásaira alapozták. Ez a virágokból, levelekből komponált mustra a „saz" stílus, elnevezése utalhat a sás levelére és egyúttal a művész nádból faragott tollára is. Shah Kuli és Wali Jan tervezők nevéhez köthető a stílus kialakítása, ők 1525-1580 között dolgoztak a szultáni palota műhelyében. Az egyetlen datált mintarajz 1559-ben készült (WEARDEN, JENNIFER: The Saz Style. Hali 30 [1986] 22-29). A mentével kapcsolatban több probléma merül föl; szabásában olyan szakszerűtlen megoldásokkal találkozunk, melyek alapján bizonyosra vehetjük, hogy késői átszabással alakították ki a mai formáját. Textíliája a tudományos kutatások eredményeinek figyelembe vételével a 16. század második felénél korábbra nem keltezhető. A kutatók Oláh Miklós (1493-1586) esztergomi érsek gyermekkori (1503-ból származó) mentéjének tartották. Először az 1891-ben, a bécsi Iparművészeti Múzeumban megrendezett viselettörténeti kiállításon mutatták be a nagyközönség előtt, katalógusa egyúttal a tárgy első publikációja. Egy belevarrt pergamenlapról tudósít, mely szerint az öltözéket Oláh Miklós ifjúként viselte 1530(!)ban (Katalog der CostümAusstellung im k. k. Österreichischen Museum für Angewandte Kunst. Wien 1891, Kat.-Nr. 11. A). Ez a pergamenlap az öltözékből elveszett, így eldönthetetlen, vajon az évszám elírása - hiszen 1530-ban Oláh Miklósról mint gyermekről már nem beszélhetünk - hol és mikor történt. Az évszámot Höllrigl József 1503-ra korrigálta (Magyar viselettörténeti kiállítás. [Iparművészeti Múzeum. A Magyar Történeti Múzeum Iparművészeti Osztályai A katalógust írta, szerkesztette HÖLLRIGL JÓZSEF. Budapest 1938, 1. sz). A 20. század kutatói elfogadták az Oláh Miklós-i és az 1503-as attribúciót, és véleményük megegyezett abban is, hogy a mente Esterházy nádor birtokába felesége, Dersffy Orsolya hozományaként került 1611-ben. Hozzá a rokonsága révén jutott, hiszen anyja, Császár Orsolya Oláh Miklós nővérének unokája volt. Az 1685. évben kelt inventáriumban olvashatunk először a mentéről: „az kis / sebbikét Dragulya Vaida mégh kicsiny korában viselte kit mégh szegény Olah Ersekis böcsületben tartván Ma / tyás király mentéivel Olach Orsikának / ugy mint Húgának adot. - onnét szár / mazot ide" (Solenne et originale Testamentum Principis Pauli Esterházy Regni Hungáriáé Palatini Anno 1685 conditum et propria ejusdem manu scriptum. MOL, P 108. Rep. 4. Fase. G. Nr. 58. 22. es. Ennek egykorú variánsait közli KATONA 1983-1984). Magyarázatot kapunk ebben a néhány sorban, mi módon került az öltözék a kincstárba, még egy emberöltővel korábbra datálva, Oláh Miklós apjáénak tartva a ritkaságként megbecsült tárgyat. Megjegyzendő, hogy Esterházy Pál ez évben lett herceggé, valószínűleg kincstárát veretesebbé szándékozott tenni azáltal, hogy tárgyait neves történelmi személyiségekhez kötötte. Nem szokatlan más 16-17. századi kincstárleltárakban sem az efféle mítoszteremtés, ahogyan az uralkodó osztályok őskultusza is felerősödött Európa-szerte a 16. század végén és a 17. század folyamán. Az 1696-ban kelt leltárban téves évszámmal olvashatunk a ruhadarabról: „Vestis Nicolai Olahi pueri, postea Archiepiscopi Strigoniensis Ao 1630" (Inventarium Thesauri Cels[issimi] S[acri] R[omani] I[mperii] P[rincipis] Pauli Esterhas R[egni] Hungar[iae] Palatini in Arce sua Frakno existentis. Anno 1696. MOL, P 108. Reposit. 8. Fase. C. Nr. 38 + NB 1; Détshy Mihály olvasata). Az 1725-ös leltárban viszont mint dolmányt említik, ami annál is inkább érdekes számunkra, hiszen ez idő tájt még viselték a dolmányt és a felsőkabátot, a mentét, a leltározónak ezt fel kellett volna ismernie: „Oláh Érsek Úrfi korában viselt tarka matériábul Való Dolmánkája" (Inventarium Thesauri Fraknensis, die 6. Januarii anno 1725 erectum. MOL, P 125. Nr. 11691; közel egykorú másolatát az Iparművészeti Múzeum őrzi: Adattár 236/ 1957; ez utóbbit közli KATONA 1980). Végigolvasva a leltárakat, feltűnő, hogy csupán két rövid megjegyzés olvasható az öltözék textíliáját illetően - 1685-ben „fejér", 1725-ben tarka dolmány -, ezek alapján is feltételezhetjük, hogy tévedett a leltárkészítő, vagy - és ezt sem zárhatjuk ki - nem ugyanazon ruhadarabról beszélnek az írások. T.L. V. EMBER MÁRIA: Magyar viseletformák. Folia Archaeologica 18 (1966-1967) 215; H. DÉTÁRI 1975, 475; Budapest 1988b, 424. sz. (LÁSZLÓ EMŐKE); GÁBORJÁN 1993, 8; TOMPOS LILLA: Az Esterházy kincstár két 16. századi mentéje. FH 19 (1994-1995) 209-226. VII-7. Ivócsésze 16. század második fele Raguza (?) Ezüst, vésett, poncolt; magassága 2,9 cm, átmérője 12,3 cm Felirata a csésze peremén: „Sum Fr. Geor. Wttiseny. 1537" Jankovich Miklós gyűjteményéből Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Középkori Osztály, ltsz.: App. Jank. 179 A csésze oldalát finoman poncolt háttérből kiemelkedő, vésett díszítményrendszer borítja: leveles indákkal összekapcsolt, stilizált lótuszvirágok és ötszirmú, apró rozetták. A csésze pártadísszel keretezett öblében a klasszikus arabeszkre emlékeztető, folyamatos hálómintát alkotó, elhegyesedő végű levelek. A csésze peremén olvasható latin nyelvű, hamis felirat - magyar fordításban: „György baráté vagyok 1537" - a horvátországi születésű Martinuzzi (családi nevén: Utiesenic) Fráter György (1482-1551) váradi püspökre, János Zsigmond (1541-1571) erdélyi fejedelem helytartójára utal. A csésze díszítőmotívumai az 1470 körül az isztambuli szerájban kidolgozott, a kor vezető művésze után „Baba Nakkas"-nak nevezett stílus elemeit tartalmazzák. A gyűjteménybe kerülésre vonatkozó adatok szerint a tárgy egy másik, vele szinte pontosan megegyező da-