Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - SINKÓ KATALIN: Historizmus - antihistorizmus

SINKÓ KATALIN HISTORIZMUS - ANTIHISTORIZMUS Édesapám emlékének A nemzetközi irodalomban az 1960-as évektől kezdve megszaporodtak a historizmus művészetével kapcsolatos közlemények. A dolgozatokat nagyjából két nagyobb csoportra oszthatjuk: a kutatók egy része önálló stílustendenciaként kezeli azt,

1 mások inkább a történetiséggel kapcsolatos sajátos felfogásnak, érzületnek tartják.

2 A 19. századdal kapcsolatos kutatások bővülésével elmélyültek ismereteink a historizáló stílusokról, különösen az építészettörténet és az iparművészet terén. Kötetek jelentek meg egyes épülettípusokról, az emlékművek és festmények ikonográfiái megoldásairól,

3 és gazdag az irodalma a historizáló épületek - múzeumok, parlamentek, városházák - monumentális programjainak,

4 a historizmus ideológiaközvetítő funkciójának is.

5 A historizmus különböző aspektusait európai összefüggésben foglalta össze az 1996-1997-ben Bécsben megrendezett kiállítás, amely bemutatta ennek sokszínűségét, ráirányítva a figyelmet arra, hogy a historizmus gyűjtőfogalma alatt értett stíluspluralizmus a modernizálódó társadalmak fragmentálódásának folyamatával is kapcsolatba hozható.

6 A magyarországi kutatások homlokterében elsősorban a historizmus stílusfejlődésének jelenségei álltak; főként az építészettörténetnek vannak e téren évtizedes hagyományai.

7 Említenünk kell a művészettörténet tudománytörténetével, s különösen a diszciplína 19. századi kezdeteivel kapcsolatos forrásközléseket, amelyek segítettek feltárni a historizmus történelemszemléletének és a korábbi művészettörténet-írásnak a kapcsolatát.

8 A historizmus kifejezést azonban nemcsak a művészettörténet, hanem a történettudomány, elsősorban a német historiográfia is használja. A fogalom az 1880-as években lett szélesebb körben ismertté, és többféle kontextusban is alkalmazták. Főként azt a Leopold von Rankéval kezdődő történetírói iskolát értik ezen, amely a történelmi fejlődésben logikus, a történész által feltárható és bemutatható folyamatot szemléltet. A historizmus fogalmához kötődik a történeti gondolkodás régebbi, optimista hagyománya is, amely saját korát modernnek vagy modernizálódónak látta.

9 A történelemnek ez a történelmi fejlődéssel azonosított képe azonban már a múlt század hetvenes éveiben megrendült, első hírhozói ennek (legkorábban) Schopenhauer, majd Friedrich Nietzsche és Jacob Burckhardt voltak, szisztematikus kritikáját azonban csak a német „antihistorizmus" szellemében író történészek, főképpen Ernst Troeltsch és Friedrich Meinecke nyújtották a 20. század elején.

10 Az első világháborút követő politikai-társadalmi krízis nyomán nemcsak a történészek fogalmazták meg a historizmussal szembeni kétségeiket, hanem egyes filozófusok is, mint például Karl Löwith és Karl R. Popper. Ez utóbbi kimutatta a történelmi törvényszerűségekre hivatkozó jóslások, ideológiai utópiák és a historizmus, valamint a totalitárius rendszerek összefüggéseit. Ezeket az utópisztikus ideológiákat (mint például a marxizmust is) összefoglalóan „historicizmusnak" nevezte.

11 A historizmussal mint történelemfel fogással szemben a múlt század végén megfogalmazott kétségek nemcsak a történettudósok vagy filozófusok írásait jellemezték, hanem ezek fontos helyet foglaltak el a századvég közgondolkodásában is. A nyolcvanas évekre a közönség elpártolt a történeti festészettől, melyet mind Magyarországon, mind pedig Európa más országaiban jórészt csupán állami segédlettel, pályázatokkal és megbízásokkal tartottak fenn. A történeti témáknak ezt a hirtelen elavulását főképpen a művészeti szemlélet megváltozásával, a természeti élmények előtérbe kerülésével vagy a pozitivizmus hatásával szokták magyarázni. A történelemképek eltűnése azonban bővebb magyarázatot is kíván. Susanne von Falkenhausen egy az 1880-1945 között lezajlott történeti diskurzusokat elemző s 1997-ben megjelent tanulmánykötetben felteszi a kérdést: „Hogyan kerül a történelem a képbe? Miért tűnt el belőle? És felmerül-e ismét?" Falkenhausen kifejti, hogy a történelemkép nem a történetírás valamiféle pótléka. Figyelembe kell venni sajátos műfajának autonóm fejlődését. Nem lehet továbbá a históriaírás és a történelmi festészet kapcsolatát oly módon feltételezni, mintha a történeti tárgyak eltűnése a festészetből a történetírásban bekövetkező antihistorizmus közvetlen következménye lenne. Ugyanakkor a századvég historizmusellenes eszmetörténeti fordulata egyaránt megragadható mind a tudomány, mind pedig a művészet területén.

12