Az Ernst-Múzeum kiállításai 1947-1954

Herman Lipót, 1954. október

rajzolt, néhány kitűnő portrét készített katonatársairól. Négy év katonai szolgálat hirtelen ébresztette rá az élet árnyékosabb oldalaira. Ez ha háború utáni piktúrájának témaválasztásában nem is, de színeinek átmeneti sötétedésében, fátyolosságában megmutatkozik. A proletárdiktatúra idején művésztársainak bizalmából lett két szakszervezetnek is elnöke. Három évtizeddel később a felszabadult ország szakszervezetbe tömörült művészei bízták meg ugyanilyen funkcióval. 1920-ban a Szinyei-Merse Társaságot szervezte nagy lelkesedéssel, melynek munkájában és kiállításain 31 évig vett részt. Második kollektív kiállítását 1924-ben rendezte meg az Ernst Múzeumban. Ezen a bemutatón az aktos kompozíciók mellett már balatoni tájképek is megjelennek, melyek elmélyült, őszinte tájélményről tanúskodnak. A haladó kritika is ezt a valóságból, életből kiindulást dicséri műveiben, és a korabeli absztrakt, formalista törekvésekkel szemben pozitívumként emeli ki. Bár ezek az értékelések Hermant teljesen szembeállítják az impresszionistákkal, kétségtelen, hogy felismerve vagy fel nem ismerve látásmódjában, ábrázolásmódjában kezdetlől fogva fellelhető egyfajta impresszionista jelleg. Ugyancsak ezidőben kap művészetében bővebb teret a dekorativitásra törekvés, amely a formák, képalkotó elemek valósághűségének és plasztikusságának megőrzése mellett, új utakra tereli művészetét. Az 1924-es kiállítás bár nem jelentett lényeges pályalordulót, művészetének úgynevezett újromantikus korszakát lényegében lezárta. Ezen a kiállításon szereplő portréi, többek között Kodály Zoltán, Molnár Ferenc és Keéri Szántó arcképe nagyobb jelentőségűek. Ezek már nem rokonai a pályája elején készült akadémiai arcképeknek. Lírai hangolású, szélesen és könnyedén festett kitűnő karakterábrázolások, melyek az arc vonásaiból az ábrázolt legrejtettebb tulajdonságait hozzák felszínre.