Az Ernst-Múzeum kiállításai 1921-1923

54. Gulácsy Lajos

GULÁCSY LAJOSNAK. Lajos, elér-e hozzád még a hangom, Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen, Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó S rájuk ragyog a csillagszerelem, Elér-e hozzád hangom, a szivedhez, E nagy, bibor virághoz, mely beteg, És az agyadhoz, mely — ó drága serleg! Gyász és nyomor borával telve meg ? Elér-e hozzád hangom, e naiv, bús Juhászkolomp a végtelen teren, És fölver-e egy percre álmaidbul, Melyekben nincs már többé értelem? Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi, A kalmár, börzés, a kalóz, betyár, Csak okosan, csak adni, venni, ölni. Törvényesen, mig az idő lejár. Csak enni, nőszni és álmodni néha, De óvakodva, mert itt élni kell. Potom a szépség és művésze léha, Csak egy a mentség, egy csak: a siker! Lajos, emlékszel, amikor először Kerített össze minket alkalom, A boldogságos, békés délelőttön Gauguinnek száz lázálma a falon? A sárga fényben a kövér banánok S a sárga tájon barna emberek. Az elvesztett Éden, mely fájva fájón Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg. S a furcsa bálvány, szent fából faragva, Mosolya sir és bánata mosoly, önarcképem! — mondottad és a zajban Kacajod bongott, mint ha szél dobol! Lajos, emlékszel, Váradon tavasszal A kis csapszékben, hol Watteau lakott, Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal S tegnapnak láttad már a holnapot. A Kőröst néztük és láttuk Velencét, „Magyarság

1" 1922. augusztus 20. A kávéházban Goethe ült velünk, Esengtük Grandét Eugénia szerelmét, A csillagot kerestük, mely letűnt. A csillagot kerestük... merre is vagy. Hisz még nem hullottál az éjbe le, Még ég fölötted estenden a villany. Még mérik, lázad nő, vagy sülyed-e? Lajos, hiszen mi voltunk már azóta Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó... Ahol ketyeg a lélek, mint az óra, De nem mutat időt, irtóztató! Ez a pokol, de nem a Dante Pokla, Mert erről ő se mert álmodni, nem, Itt tüz nem ég s az ördögök kinokba Nem űznek... fehér ágyra, szelíden Lefektetik az árva kárhozottat És csöndbe várják, hogy mi lesz vele, A tisztaságtól mindenek ragyognak: Hüs, szép pokol: hogy jöttünk ide be? Te ott maradtál, hallom, jobb neked már, Mint ez a másik, józan, gaz pokol. Hol gond, ital, nő, robot és seft vár S a legszebb vágy legrútabban lakol. Te ott maradtál: téren és időn túl Sétálsz a kertben, csillag s hid alatt, Nem hallasz már ugatni szűkölő bút S nem látod a halált, amint arat, A mosolyt, melyet festett Lionardo, Nem látod a nőn — csöndesen halad Agyadban, mint a Léthe. mint az Arno. Az örök semmi a vak nap alatt. Nincsen remény s te nem tudod. Szelíden És finoman — hisz művész vagy. Lajos — Babrálsz a párnán ujjaiddal. Az Isten Legyen irgalmas. O csodálatos Szent, tiszta, művész, Giotto jó utóda. Alázatos, hű, tőled nem kiván Már e planéta semmit és a holdba Nakonxipán vár már, Nakonxipán! Juhász Gyula.