Az Ernst-Múzeum kiállításai 1919

37. Vaszary János

jogát hirdette s a művésznek a valóság ábrázolása helyett jogot adott egy magasabb valóság, egy eszményi élet, egy lelki világ, egy eksztatikus érzéseket kifejező látomány, egy ennek a túlfűtött érzésviharzásnak megfelelő, rajongó, viziónárius izgalmakat kifejező, a természetes formákat áttörő, szines kontúrokba fogott gesztusokat ábrázoló uj, magateremtette természet megteremtésére, megpróbálta pedig ezt erős, rikitó, egységekbe foglalt, árnyalatnélküli színfoltokban égő, meszes, kemény szinfanfárokkal. A szenvedélyes érzéseknek megfelelő vad kilendüléseket rideg konturpántokkal fogták fel s csak arra törekedtek, hogy az élénk színfoltokkal minél egyszerűbb ritmusokat fejezzenek ki a kontúr segítségével, mely a ritmust vezette és összefoglalta. Lemondva az impresszionista látás árnyalatgazdagságáról, meg kellett találniok az uj kifejezési stilegységet s megtalálni vélték azáltal, hogy a falfestés stilustörvényeit átvitték az úgynevezett táblaképre, a kontúrra épitve fel uj ritmust kereső, a való élet formáit áttörő eksztatikus művészetüket. (Hodlerre és követőinek végeláthatatlan seregére gondolunk.) Az uj művészet itt azonban zsákutcába jutott. A táblakép intimitást követel, a közellátás folytán a forma és szin gyönyörűségeit keressük rajta, a durva színfoltok, a rideg kontúr, mely a nagy falfelületek diszitő egyensúlyozásához elégségesek, a képhez közelálló ember szemét és szellemét nem elégítik ki, hanem inkább sértik. Minél gazdagabb a művész képzelete, minél mélyebb és szenvedélyesebb az érzése, mely őt a túlfűtött indulatokat kifejező, valófölötti formaság megteremtésére vezeti, a szinprobléma annál égetőbb, — kontúrokba foglalt kemény színfoltokkal, mely a fresko6