Az Ernst-Múzeum kiállításai 1915

17. Rippl-Rónai József háborús festményeinek és rajzainak kiállítása

maradt és átúszta a folyót. A parton tul, mintegy százötven lépésnyire hasra esett, mert egy „obus" érte. Ha nem is veszélyesen sebesült meg, de ha nem jön egy kis vadászkatona, aki magával viszi a legközelebbi ,,ambulance"-ra, hát bizony ott marad. Sok vért vesztett, nagyon elgyengült. Öt helyen volt sebe, ami októberig tartotta vissza a poray-le-monial-i kórházban. Apám mihelyt megtudta, hogy ott van, sietett őt meglátogatni. Amikor pedig, szeptember 20-án Macon-ba utaztunk öt órát kellett várnunk Paray-le-Monialban az állomáson, Lazarine néni és én, elmentünk a kórházba, ahol megmondtuk egy altisztnek, hogy szeretnők Jean-t látni. Az altiszt el is vezetett a terembe, ahol már messziről láttuk bátyámat, már az ágyán ülhetett. De ő is észrevett ám, ahogy beléptünk! Sajnálta, hogy Józsi bácsit nem láthatja, aki a vasúti váróteremben maradt és várt ránk. Nem maradtunk Jean-nál sokáig, mert megint nyugtalanok voltunk, hátha valami még történik Józsi bácsival, a vasúton őgyelgő sok ember és katona között. Vagy másfél óráig voltunk oda, ami alatt Józsi bácsi folyton egy újságot tartott maga elé, hogy ne lássák. Mindig attól kellett tartania, hátha felismerik benne az ellenséges idegent. Neki ez az ut már idáig is, a tengersok mózgositott katona, háborús hangulat közt az uton, a vasúton, mindenütt valóságos kálváriája volt. Rettenetesen félt, hogy felnyársalják, ha véletlenül felismerik, ami érthető is, mert ekkor volt a legnagyobb felfortyanás és zűrzavar az országban. Mindenkit kémnek tartottak, ha nem volt francia. Az idegent gyanúba vették, hiszen oly sok igazi spiónt fogtak el. Pedig úgy Józsi bácsi, mint Lazarine néni, mindig szerették a franciákat, a mi Lazarine néninél egész természetes is, de a mi Józsi bácsinál sem ter9