Horváth György – Király Erzsébet – Jávor Anna - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2008. 26/11 (MNG Budapest 2009)

I. A felejtés leplei

Ugyanakkor maga Nora az, aki rámutat az egyéni és kollektív emlékezetek, valamint a történelem-történelmek fogalmi különbözőségeire is. Nora azokhoz a diskurzusokhoz kapcsolódott, amelyek - elsősorban Fernand Braudel írásai nyomán - a történelem tárgyáról és módszereiről, a „történelmi időről" a francia történeti tudományosságban zajlottak. Braudel, mint ismeretes, a történeti idő különböző síkjait vette számításba, bevezetve a történetírásba a hosszú és a rövid időtartam fogalmait, és további, a történeti idő struktúráit jellemző fogalmakat.

25 Braudel nyomán Nora igyekezete arra irányult, hogy megkülönböztesse egymástól a nemzeti emlékezet, valamint a „történelem" időfogalmait és működésük különbözőségét. Mint fogalmaz: „Az emlékezet maga az élet, melyet élő csoportok hordoznak, s ekképpen folyamatos fejlődésben áll, kitéve az emlékezés és felejtés dialektikájának, nem törődve szükségszerű deformációjával, védtelen minden használat és manipuláció ellen, hajlamos a hosszú rejtőzködésre és hirtelen új életre kelésre. A történelem mindig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nincs. Az emlékezet mindig időszerű jelenség, megélt kötődés az örök jelenhez, a történelem a múlt megjelenítése. (...) A történelem középpontjában egy, a spontán emlékezetet romboló, kritikus szellem dolgozik. Az emlékezet mindig gyanús a történelem számára, melynek valódi küldtetése lerombolni és visszaszorítani azt. A történelem megfosztja a megélt múltat legitimációjától."

26 Az emlékezet és a történelem tartalmi kettőssége voltaképpen megadta számunkra a múzeumtörténetek általános kereteit. Fernand Braudel fogalmait használva: a „rövid időtartamú" elbeszélések helyett a Nemzeti Képtár „hosszú időtartamú" (longue durée) történetének elmondását tűztük ki célul.

27 A képzőművészeti múzeumok gyűjteményei egyrészt a történeti diskurzusok során kiforrott értékszemlélet közvetítői, ily módon a már nem élő emlékezet pótlékai, viszont kapcsolatban állnak az élő emlékezettel is, amennyiben a jelenkor művészeti folyamatai nyomot hagynak rajtuk és gyűjteményeiken. Szimbolikus értelemben és némi leegyszerűsítéssel fogalmazva: míg a Szépművészeti Múzeum Régi Képtára már inkább a „történelem" szférájához tartozik, Modern Képtára közelebb áll az „emlékezet" élettel teli, sokszínű világához. Nora a nemzeti intézmények szerepét főként az egységes nemzeti emlékezet kialakításában látja, vele szemben Moritz Csáky és kutatócsoportja az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve utódállamainak kultúráját tartva szem előtt, épp az emlékezések sokféleségét és párhuzamosan élő jellegét állítja kutatásai középpontjába. Csákyék külön figyelmet szentelnek azon dolgoknak, melyek az idők során mintegy „kiestek" a kollektív emlékezetből, azaz az emlékezet és történelem határmezsgyéjén állnak, vagy már lesüllyedtek a történelem Hádész uralta tartományába.

28 A Csáky és munkatársai által szerkesztett Speicher des Gedächtnisses című kötetek számos példát hoznak fel nemcsak a kulturális emlékezet intézményesülésének különféle esteire, hanem a kollektív „felejtés" történelemalakító szerepére is a közép-európai régióban. Csáky szerint a pluralitás az „Osztrák-Magyar Monarchia karakterisztikus jegye volt".

29 Az intézmények neve ugyan lehet azonos, gyűjteményeik azonban folyamatosan gyarapodnak, a feldolgozás és szemléltetés módja pedig az idők során megváltozik. Nagyobb időtávon át szemlélve a múzeum, mely a hosszú távú emlékezet helyeként jött létre, mégis - mint Francis Haskell nevezi - a változékonyság színtere. Legalábbis abban a tekintetben, hogy a müvek prezentációja alá van vetve az ízlésváltozásoknak, nemkülönben a nemzeti-politikai ambícióknak.

30 A múzeumok, archívumok ki- és átalakulásai nem csak a kollektív emlékezet tárgyainak változásaival függenek össze, hanem a múltszemlélet változásaival is. Gottfried Korff meghatározása szerint a múzeum a tárgyak segítségével mintegy „aggregálja"

31 az időt. E vonatkozásban Korff különbséget tesz a raktárakban őrzött - összefüggéseiktől megfosztott gyüjteményrészek és a kiállítások között, mely utóbbiak Korff szavával élve mondhatni újraélesztik a múltat, illetve megkonstruálják annak képét. Voltaképp az időt generálják - ezért nevezi Korff „generátoroknak" ezen intézményeket. A kiállítások által láttatott „idő-sűrítmények" korról korra változnak, azaz másfélék tárgyanyagukban, de hangsúlyaikban is. Az archívumok, múzeumi gyűjtemények felállításának története feltárja a rendezők művészet- és történelemszemléletét, továbbá a „történeti amnézia" periódusait is. A magyar múzeumok életében bizonyos időszakokban, például 1919-ben, valamint 1950, de leginkább 1956 után a történeti kontinuitás szempontja csak részben kapott szerepet. A korábbi társadalmi emlékezet szempontjából ezeket a korszakokat inkább a diszkontinuitás, a felejtés vagy a társadalmi emlékezet átalakítása jellemezi. A muzeológia s a műemlékvédelem hangsúlyai is megváltoztak ekkor: a kastélyok, paloták vagy templomok helyreállításánál előbbre való volt a falusi vagy a munkáskultúra örökségének feltárása és védelme. A múzeumi emlékanyag azonban átvészelte a történelmi amnéziák korszakait. Akár egy színházban, mindig más és más szereplők kerültek a kiállítások színről színre változó rivaldafényébe, a háttérben - a raktárakban - viszont ott rejtezett a teljes „stáb", vagyis az egész gyűjtemény, amely lehetőséget nyújtott a jelen változó igényeinek kiszolgálására. A tárgyalt hosszú időszak alatt a magyarnak vagy magyarországinak tekintett müveket más és más kontextusban állították ki. Ezért a kiállítások anyagának válogatása, a művek egymás mellett vagy elkülönítve történő kiállítási módja is rávilágít a müvek egykorú értelmezésére. A múzeumi állomány prezentációja mindig is jelezte, hogy mit gondoltak a magyar művészethez tartozónak, azaz a „magyar művészet" fogalmát a kiállítások egyben értelmezték, értelmezik is. Nem tekinthetjük véletlennek vagy csupán helyhiányból vagy egyéb külső szempontból magyarázhatónak a művészeti állományok csoportosításait, az újabb múzeumok, mint az Országos Képtár, a Történeti Képcsarnok, 25 Jean Leduc összefoglalja Braudel időszemléletének hatását a történetírókra: Leduc 2006, 5-8; 20-54. 26 Nora 1999. 27 Fernand Braudel tanulmánya: Histoire et sciences sociales. La longue durée az Annales 1958. évfolyamában jelent meg (725-753.), magyarul: A történelem és a társadalomtudományok: a hosszú időtartam. Századok, 1972. A fogalom kidolgozása körüli tudománytörténeti helyzet ismertetését lásd: www.

atelier-centre. hu/.../takács-erzséhet-struktúra-mélységszint-vagy-hosszú-időtartam-lévi-strauss-gurvitch-é... - 158k - 2009-03-15. 28 Csáky-Stachel (Hg.) 2000-2001. A kötet kritikáját lásd: Ébli 2003; Ébli 2005. 29 Csáky 1998. 30 Haskell 2000,98-107. 31 Korff 2000,1.41-56.