Veszprémi Nóra - Jávor Anna - Advisory - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2005-2007. 25/10 (MNG Budapest 2008)

STUDIES

Uitz egy sajátos, konstruktív törekvést képviselt, melyből több út ágazott szét, s melyet a művésznek a klasszikus nemzetközi avantgárdban való közvetlen részvétele hitelesített. Az időközben eltelt ötven év alatt sikerült teljesen a feledés homályába rejteni Uitz közvetítő szerepét Kelet és Nyugat avantgardistái között. Máig sem győzzük eléggé tudatosítani azt a tényt, hogy elsőként ö publikálta Bécsben Malevics szuprematista kiáltványát - saját készítésű dúcokról nyomva az illusztrációkat -, Rodcsenko és Sztyepanova konstruktivista manifesztumát, valamint Pevsner és Gabo ún. Realista manifesztumát. Erről már Uitz maga sem be­szélt, a korabeli dokumentumokból, lapokból és fotókból derült ki. A kiállítás végeztével a müvek egy részét a magyar állam meg­vásárolta a Galéria részére, s további 400 darabot a művész aján­dékba adott. Ezután Uitz visszatért Moszkvába, s csak 1969 végérc döntött a végleges hazatelepülés mellett. A műtermi anyag teljes felszámolása következett. Egy valamikori iskolateremben élt a művész vaságy, asztal, szék, hokedli, festőállvány, a nincstelenség megrázó kellékei és papírhalmazok teljes összevisszaságában. Ennek összerendezésére kértek meg engem akkor. Minden nap elővettem a Bécsben készült olajképek régi reprodukcióit, és ma­kacs kitartással kérdeztem a mestert az absztrakt kompozíciók hollétéről. Csak kis morgás, vagy semmi volt a válasz. Végül uno­kája áthozott egy poros tekercset. „Na, itt van, amit annyira kere­sel" - mondta Uitz. Durva, régi festővásznakat láttam, szak­szerűtlenül, festékes oldalukkal befelé tekerve, köztük öt darab 1,5*1,5 méteres absztrakt kompozíció és másik három nagymé­retű olajfestmény az 1930-as évek elejéről. Uitz ekkor látta vi­szont főmüveit sok év után. Döbbenten állt, nézte, és potyogtak a könnyei. Amikor a formalizmus vádjával másfél évet töltött a sztá­lini börtönben, élettársa mentette meg ezeket a műveket, és rejtette el Moszkvában. A mester személyes holmijaival együtt hoztuk őket haza. A képek bemutatására csak a művész 1972-ben bekövetkezett halála után öt évvel került sor, a Budavári Palota C épületének földszintjén rendezett kamaratárlaton. Az Ikonanalízisek később 1983-86, majd 1987-2003 között tartósan kint függtek a C épü­let II. emeletének végfalán, s a magyar avantgárd nagy nemzet­közi kiállításain ismertté tették Uitz nevét. Idehaza a művész centenáriumára jelenhetett meg ceuvre-katalógussal ellátott tudo­mányos monográfiám. Az életmű hazakerülése az enyhülési korszaknak volt köszön­hető, ahogy utána érkezett haza Párizsból Tihanyi Lajos hagya­téka is. A gyűjteménygyarapításnak olyan szakasza volt ez, amilyet csak a korábbi századfordulóról ismertünk. A modern művészet terén fontos hiánypótlásnak tekintettem a külföldre ke­rült alkotások kutatását. Szerencse is kellett a gyüjteményezés­hez: 1977-ben Lesznai Anna munkásságából válogathattunk férje, Gergely Tibor jóvoltából, amikor az USA-ból hazakerült hagya­téki kiállítását megrendeztük. 1995-ben Argentínából kaptuk meg Dömötör Gizella és Mund Hugó müveit, melyeket már rég elkal­lódottnak hittünk. Az 1986-ban New Yorkban meghalt Weininger Andor hazai vonatkozású és emellett az oeuvre teljes keresztmet­szetét nyújtó anyagát 2002-ben szereztük meg. Ezek a mai műke­reskedelemben legtöbbre tartott klasszikus avantgárd müvek sajátos, nemzetközileg is elismert érték- és kapcsolathordozók. Megszerzésük, feldolgozásuk és bemutatásuk az intézmény és az itthon kényszerűen megkésett modern gyűjteménygyarapítás tör­ténetének kevéssé ismert fejezetei.

Next

/
Oldalképek
Tartalom