Veszprémi Nóra - Jávor Anna - Advisory - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2005-2007. 25/10 (MNG Budapest 2008)

STUDIES

Szubjektív - avantgárd - gyűjtés - történet Az 1960-as évek második felében, az új gazdasági mechanizmus rövid korszakában új kulturális lehetőségek kínálkoztak. A vasfüggöny óvatos feszegetésével az értelmiség egy része már külföldre utazhatott, és megindulhatott a modernség iránti tájékozódás. Ebben az időszakban, 1967 őszétől kezdtem ösztöndíjjal a Magyar Nemzeti Galériában dolgozni. 1968 őszén váratlanul ért Pogány Ö. Gábor főigazgató megbízása, hogy a kiállítására hazalátogató Uitz Béla titkára legyek. Az egyetemen nem tanultunk a művészről, aki 1919 végén hagyta el az országot. Uitz az 1920-24 közötti bécsi, közben az 192l-es moszkvai, valamint az 1924—26-os franciaországi termékeny évei után Párizsban nem kapott letelepedési engedélyt, így vállalta el Moszkvában a Vhutemaszban a főiskolai tanári állást. A nehéz évtizedek után, a II. világháborút követően kézenfekvő lett volna hazatérnie a szovjet csapatok uralta Magyarországra. Ortutay Gyula miniszterként hívta is, sőt 1947-ben, 60. születésnapján köszöntő cikkek láttak napvilágot, köztük több Pogány Ö. Gábortól. Miért nem jött haza Uitz Béla sem 1948-ban, sem 1958-ban? Pontosan nem lehet tudni, de jó megérzései és informátorai lehettek. A formalizmus vádját megkapta már 1936-ban a Szovjetunióban, s joggal félt hazatelepülni az itteni sztálinizmus idején. Magánemberként minden bizonnyal hazavágyott; 1958-ban járt Budapesten, s fotók tanúsítják, hogy Pogány végigkísérte a 19. századi kiállításon. A korszak azonban nem Uitz, hanem sokkal inkább a szovjet hadsereg tagjaként hazatért Ék Sándor ideje volt, akiről Pogány könyvet írt, s aki müveiben Uitz gyenge epigonja volt és maradt. 0 ragadta kezébe a grafikai oktatást a Képzőművészeti Főiskolán 1949-től. Az MNG plakátgyűjteményének alapját az általa ajándékozott agitprop plakátok képezték. 1965-től lassan változott a kultúrpolitika. Már lezajlott a korszerűségről szóló vita az Új írásban, mellyel párhuzamosan a Pogány által szerkesztett Művészet folyóiratban keményen bírálták a „dekadenciát". Pogány 1965-ben a Társadalmi Szemlében még a szocialista realizmust védelmezte, pedig korábban kapcsolatban állt Kassák Lajossal, akinek párizsi katalógusához bevezetőt iriez állítólag Kossuth-díjába került. Uitznak lehetett tudomása minderről, hiszen a hírek Budapesten élő felesége, azaz Kassák húga és mások révén is elértek Moszkvába. A Nemzeti Galéria 1965-ben Derkovits Gyula-kiállítást rendezett. A főigazgató ekkor Uitz műveinek vásárlására is hangsúlyt helyezett. Az ún. forradalmi hagyomány dogmatizmuson túllépő szélesebb kutatása, a modernség felé nyitó szemlélet tehát fontolva járható útnak tűnt. A klasszikus baloldali avantgárd művészeti és társadalmi utópiája a szocializmusban lassan elfogadott lett, a kultúrpolitika egyre inkább nyitottá vált az 1950-es évek végéig megtagadott modernizmusra. így lett Uitz ismeretlen életmüve többszörösen is aktuálissá - ehhez talán Kassák nyugati újrafelfedezése is hozzájárult. A művész belátta, hogy a „puha diktatúra" idején már nem kell félnie Magyarországon a formalista kiközösítéstől, vagy a külföldről hazatelepülőket korábban sújtó kémkedés koholt vádjától. Ilyen előzmények után került 1968 végén egyszerre sor az MNG-ben Uitz kiállítására (a szovjet múzeumokban és a művész tulajdonában lévő müvekből) és az Iparterv dísztermében az új avantgárd fellépésére. Uitz munkásságának bemutatása már nem ütközött nehézségbe. Bécsi és párizsi avantgárd munkáit nem Nyugatról, hanem mivel emigrációja stációin magával vitte, Moszkvából hozták haza. Ekkor élénkült meg az érdeklődés Nyugat-Európában a kelet-európai avantgárd iránt. Itthon is az elfeledett magyar avantgardistát várták, főleg a fiatalok. Mint a levelek tanúsítják, Uitz utolsó vágyai közé tartozott egy budapesti és moszkvai kiállítás megvalósítása. A rendezésre Pogány Kontha Sándort kérte fel. A történelem és a sztálini kultúrpolitika szorításában megtört, s 81 évesen a dogmatikus gondolkodásra már nemcsak hajló, hanem belecsontosodott mester nehéz partner volt. Kiállítása azonban méltán nagy feltűnést keltett, és sokoldalú sikert aratott. A sajtóvisszhang minden képzeletet felülmúlt. A reveláció erejével hatottak absztrakt bécsi munkái, az orosz avantgárd, a régi ikonfestészet és pravoszláv templomépítészet hatása alatt készült nagy erejű, addig teljesen ismeretlen főművei. A General Luddrézkarcsorozat (1923, Bécs) az elvont fonnakíserietek hasznosítását, a konstruktivizmustól a figurativitásba és az agitatív tematikába való visszalépést jelezte. Elvont, linearista Analízissorozata (1921-22, Bécs) az akkori értelmezésben sémául szolgált az angol géprombolók történetének feldolgozásához. A cinklemezre karcolt végső megoldások forradalmian hatottak a magyar grafikára. Az 1960 körüli időszak a szocreáltól könnyebben függetlenedő grafika virágkora volt. Kondor Béla diplomamunkája 1956-ban a General Ludd indította grafikai hagyományból merített, de míg Uitz az új formateremtéstől visszafordult a historikus, ideologikus „tendenemüvészet" felé, Kondor a maga Dózsa-sorozatával éppen az ellenkező utat járta. Nemcsak a grafikusi életmű hatott azonban az újrafelfedezés erejével: a kollektív, közösségi művészet ideálját megtestesítő muráliák korigényével egybevágott Uitz korábbi, monumentalista törekvése.