Veszprémi Nóra - Jávor Anna - Advisory - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2005-2007. 25/10 (MNG Budapest 2008)
LÓRÁND BERECZKY: The First Fifty Years - 50™ ANNIVERSARY OF THE HUNGARIAN NATIONAL GALLERY - Anna SZINYEI MERSE: Periods, Masters, Styles, Themes...: 19th-Century Painting in the National Gallery
A Musée d'Orsay megoldásával rokon koncepcióra minket is a rendelkezésre álló épületrészek adottságai - főként erős széttagoltságuk - szorítottak rá. Az addiginál szervesebben kívántunk kapcsolódni a már fennálló barokk, illetve 20. századi kiállításhoz, hogy teljes folyamatában váljék érzékelhetővé művészetünk fejlődése. Kronológiára épülő kiállításunk a stílustörténeti vonal mellett az iskolázottságra is utal, így például a barokkhoz csatlakozó téregység a bécsi és párizsi tanultságú festők, a szemközti nyaktag pedig a müncheni kötődésű mesterek történelmi tárgyú festészetét fogadta be. Ez a tagolás München révén közvetlen öszszeköttetést biztosít a B épületi kiállításrész bevezető szakaszával. A kupolateret ünnepélyes térszervezőként Benczúr hatalmas, Budavár visszavétele című festménye zárja, mintegy kiemelve a műfaj századbeli vezető szerepét. Az U alakú teremsorban a 19. század elején domináló portré és tájkép, majd az életkép legjellemzőbb példáin, valamint egykét mitológiai és bibliai ábrázoláson keresztül a nagyobb stíluskörök alváltozatait szintén jellemeztük. A keverten akasztott műfajok mennyiségi arányaira is tekintettel voltunk, és a korábban mellőzött csendéletekből is beválogattunk néhányat. Kisebb mesterektől helyhiány miatt csak abban az esetben vehettünk be müveket, ha jelenlétüket egy képtípus, egy műfaj megjelenése vagy jelentőssé válása indokolta, illetve ha egy fontos téma nyert általuk kifejezést. A klasszicizmus, a klasszicizáló, a polgári és a késő romantika nem egyszer bizonyos fokú realizmussal társult, historizáló akadémikusaink zöme egyenesen erényt kovácsolt tárgya realisztikus megközelítéséből. A stíluspluralizmus korában a legritkább esetekben rajzolódott ki a maga tisztaságában egyegy stílustörekvés. A könnyebb értelmezhetőség céljából kialakított kisebb egységeink többnyire külön-külön mutathatják be az egyes stíluskörökön belül megfigyelhető variációkat is. Bármennyire sok vitát gerjesztett a díszlépcsőt U alakban körbevevő téregyüttes beépítése, mégis lehetőséget adott bizonyos újításra. A kiválasztott műtárgy-együtteseknek legjobban megfelelő helyeken húzhattunk fel vendégfalakat, ez nagy szabadságot jelentett a Szépművészeti Múzeum és a Kúria különböző méretű, de kötött sorrendű termeihez és kabinetjeihez képest. A pillérek melletti folyosószerű hosszanti térben tudtuk például elhelyezni a klasszicizmus terme mellé az oldalfalra az azzal egykorú magyar kora romantika Kisfaludy Károly-féle megoldásait anélkül, hogy azok zaklatott művészi világa megzavarná a Ferenczy István Pásztorlánykája által uralt terem nyugodt összképét. Az olasz vonatkozású képek festőink itáliai tanulmányútjaira utalnak, és egyben előkészítik a második teremben kifüggesztett id. Marko Károly-főműveket. Szemközt Borsos József festményei a párhuzamos bécsi kapcsolatokra hívják fel a figyelmet, melyek előzményeiként Melegh Gábor képeit pillérekre akasztottuk. Ugyancsak oldalt látható néhány orientalizáló festmény, hogy legalább jelezzük ennek a tematikának is a jelenlétét. És így tovább, végig megtartva az oda-visszautalások, kitekintések lehetőségét, de nem elvonva a figyelmet a termek fő mondanivalójáról. Az U alakú teremsorból kilépő látogató megint a történeti festmények között találja magát, és ez alkalmat ad arra, hogy a látottakat összegezve immár komplex képet alakíthasson ki magának a többféle műfajban és léptékben alkotó akadémikus mesterekről. Továbbhaladva a B épületben a 19. század utolsó harmadában kibontakozott új törekvések igencsak változatos eredményeivel ismerkedhet meg a néző. A klímás vitrinrendszer miatt meg kellett tartani a Munkácsy-Paál-teremsort, így itt „csak" a válogatással lehetett az eddiginél modernebb képet adni a realizmustól a pleinairig, de a historizmusig is eljutó nagy mesterről és barátjáról: több tájképet és fej tanulmányt, vázlatot akasztottam az addig domináló életképek helyett. Amikor aztán az újabb vegyi vizsgálatok és restaurálások eredményeképpen kiderült, hogy a Munkácsy-képek többségének aszfaltos alapozása nem olyan mérvű, mint azt előzőleg gondolták, és elegendő a teremklíma alkalmazása, a légkondicionált vitrinekből is kiszabadíthattuk a műveket. Paál Lászlót általában Munkácsyval azonos térben szokták bemutatni, egyedül Petrovics Elek példaszerű 1920-as rendezése tisztelte meg mindkettőjüket a Szépművészeti Múzeum egy-egy termével (valamint még Székelyt és Szinyeit). Legalább egy kis termet én is Paál számára tartottam fenn, a szemközti összekötő falszakaszok tekintélyes részével együtt. A korábbi, Pogány Ö. Gábor-féle kevert rendezési elvet, amely már a Kúria legelső 19. századi kiállítását is meghatározta, egyáltalán nem kívántuk követni. A főigazgató ugyanis egyetlen monografikus termet sem rendezett be, keverte a stílusokat, a festőket útjukra bocsátó akadémiákat sem vette figyelembe. Változatosak voltak ezek a termek, de megnehezítették a különféle törekvések pontosabb felismerését; Szinyeit például Mészöllyel és Pállikkal vegyítette. Mészölyt én leginkább Deák-Ébner, illetve a korai szolnoki festők közelében képzeltem el. Szinyei Merse Pál pedig Majálisával olyan magányos úttörő volt, aki valóban külön kezelést érdemel. Mi a helyét a Bálterein előtti kis teremben találtuk meg: Munkácsyn kívül a 20. századi magyar művészetre leginkább ható másik jelentős mesterünk nyerhetett így egyéni kiállítást. A két nagy iskolateremtő termeinek szomszédságában közvetlen művészi környezetüket is sikerült felvázolni, így kerültek a Munkácsyteremsor kijáratához a mester nyomdokain járók festményei. A Munkácsy- és a Szinyei-termeket összekötő folyosóra pedig egy kis összeállítás készült az 1870-t megelőző és követő években Szinyei körül Münchenben kialakult baráti kör olyan müveiből, amelyekben már felcsillant a korszerű festői érdeklődés. E művészek mindegyikére hatott a mester merész kolorizmusa és oldottabb előadásmódja, még ha amúgy történeti festőként is váltak híressé. Szinyei és társai a legbátrabb újításokat apró vázlatokon próbálták ki, ezekből is kiállítottam egy vitrinre valót. A folyosón attól a Wagner Sándortól is láthatók képek, aki mindkét mester tanára volt a müncheni akadémián. A kis Szinyei-teremböl a Budavári Palota háború után talán legproblematikusabban újjáépített terébe lépünk. A se nem eléggé modem, se nem eléggé archaizáló, hatalmas belmagasságú egykori Báltermet mai formájában alig lehet alkalmassá tenni kiállítás befogadására. Elődeinkhez hasonlóan kezdetben mi is a monumentális történeti képekben gondolkodtunk, de végül megkíséreltük a lehetetlent, és olyan paravánrendszert készíttettünk, mely arányaival és tagolásaival többfajta törekvés és művészcsoportosulás elkülönített, ugyanakkor mégis folyamattá összeálló bemutatását teszi lehetővé. Az új természetszemlélet hazai elterjedéséről és különféle tendenciáiról kissé töredezett együttest alakíthattunk csak ki amiatt, hogy körben a sok ajtó és ablak részleges lefedésére és a világítás javítására sem volt lehetőségünk. Ráadásul az újjal kísérletező művészek többnyire kis méretű alkotásaiból való válogatás is nehézséget okozott, ezekből többet egymás alá- és fölé akasztva képezhettünk megfelelőbb léptékű együtteseket. Végül is Mednyánszkytól kezdve már nagyobb méretekkel is gazdálkodhattunk. Ahogy a hagyományos vonulatnál,