Veszprémi Nóra - Jávor Anna - Advisory - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2005-2007. 25/10 (MNG Budapest 2008)

LÓRÁND BERECZKY: The First Fifty Years - 50™ ANNIVERSARY OF THE HUNGARIAN NATIONAL GALLERY - Anna SZINYEI MERSE: Periods, Masters, Styles, Themes...: 19th-Century Painting in the National Gallery

Korszakok, mesterek, stílusok, témák. 19. századi festészet a múzeumban Az 1970-80-as évek nagyszabású múzeumrekonstrukciói során számos európai országban fordultak megkülönböztetett figyelemmel a 19. századhoz mint a nemzeti művészetek kiteljesedésében alapvető fontosságú időszakhoz. A magyar és a középeurópai festészet szempontjából kulcsszerepet játszó Münchenben az 1945-ben lebombázott képtár helyén 1981-ben nyitotta meg kapuit a legmodernebb muzeológiai elvek alapján épült és berendezett Neue Pinakothek. Eberhard Ruhmer kurátor az 17801910 közötti évek sokféleségét kívánta hangsúlyozni, hogy a különféle irányzatok formai jellegzetességein kívül azok tartalmi mélységei is jobban nyomon követhetők legyenek. Az ikonográfiái, ikonológiai feltárások mellett a festményekben szociológiai, politikai és számos egyéb vonatkozásokat is kutató újabb nemzedékeket már nem elégítették ki a 20. század elején főként Hugo von Tschudi által képviselt, impresszionizmus-központú válogatások. A rendkívül komplex és sokszor ellentmondásos 19. században bizonyos törekvések korán feltűnnek és hosszabb lappangás után csak később teljesednek ki. Egyes mesterek korai müveikben hoznak meglepő újításokat, aztán érdektelenné válnak - mások meg éppen fordítva.Váratlan előretörések és megtorpanások, és főként a sokféleség egyidejűsége jellemzi a kort, amelyben már nem érvényes a korábbi századok könnyebben áttekinthető, hozzávetőleges linearitása. Ruhmer doktor például visszahozta a múzeumi falakra - az egykor divatos festők kisebb képein kívül - Kaulbach, Piloty és Ramberg egy-egy hatalmas történeti festményét. Az akadémizmus ellenében dolgozó és addig is mindig kiemelt Leibi és köre, vagy az egyéni utas Hans von Marées, illetve Böcklin és Feuerbach művészete szintén árnyaltabb megvilágítást kapott a hivatalos művészettel való összehasonlíthatóság által. 1980 körül megváltozott a 19. századi művészet megítélése, ezért újszerű bemutatásának igénye világjelenség volt. Robert Rosenblum New York-i professzor a párizsi Musée d'Orsay 1986os megnyitását követően nem győzte hangsúlyozni ennek a revíziónak a szükségességét, mivel a 20. század közepén még uralkodó modernista nézőpont helyett a 19. század posztmodernista rekonstrukciója vált időszerűvé (Le débat, 1987. 44. sz. 85.). Szerinte ugyanis a világ legkülönbözőbb pontjairól hihetetlen mennyiségben ismertté vált kisebb-nagyobb müvészegyéniségek teljesítménye, a fényképezés térnyerése vagy akár a korabeli populáris sajtó vizuális információáradata - hogy csak néhány újabban feltárt szempontra utaljunk - mind-mind óriási befolyást gyakorolt az addig szinte elszigetelten vizsgált müvészidolok (mint például az impresszionisták) munkásságára is, akiket többé nem szabadna enélkül a szélesebb kontextus nélkül megítélni. A Musée d'Orsay valóban minden addiginál teljesebb összképet nyújtott a nagyjából 1848 és 1906 közé eső fél évszázad szinte összes művészeti ágáról, amelyeket egyébként tereiben igyekezett egymástól elválasztani. Michel Laclotte, Françoise Cachin és munkatársaik koncepciója szerint - legalább jelzésszerűen - az összes stíluskör és minden jelentős festő jelen van, köztük jó néhány külföldi is, de az egyes stílusirányzatok kevert bemutatását igyekeztek elkerülni. Arra pedig különösen vigyáztak, hogy egymástól távoli szintekkel térben is világosan elkülönítsék a korszak avantgárdjának tekintett impresszionizmust és posztimpresszionizmust a kevésbé újító tendenciáktól, melyekből ők is a korábbiaknál bővebben válogattak. Amikor 1985-ben Bakó Zsuzsannával kidolgoztuk a Galéria 19. századi állandó kiállításának új koncepcióját, már mindketten behatóan ismertük a vonatkozó gyűjteményrészeket és számos európai múzeum e korszakbeli kiállításait. Elképzeléseinket összevetettük az 1957-es Kúria-beli és az 1975-ös felköltözést követő, Budavári Palota-beli rendezésekkel, a háború előtti Szépművészeti Múzeum magyar termeivel és a Károlyi Palota-beli Fővárosi Képtár összeállításaival. Az épület nem túl szerencsés adottságai erősen megkötötték kezünket, mégis, első tervezetünk már számos olyan elemet tartalmazott, mely a végső változatban is megtartható volt. 1986 őszén, a Galéria dijoni kiállításának (Az École de Paris a magyar festészetben) rendezése előtt Párizsban sikertelenül próbáltam meg bejutni a még zárt Musée d'Orsay-ba, de a francia kollégáktól kapott szóbeli információk és írásos dokumentumok megnyugtattak, hiszen a mi budapesti tervezetünk - anélkül, hogy előzőleg ismertük volna a franciák koncepciójáttöbb ponton mutatott azzal rokon vonásokat. 1987 őszére felépült tárlatunk megnyitó beszédét a Galéria épp 30 évvel korábbi első állandó kiállításának rendezője, Pogány Ö. Gábor nyugalmazott főigazgató tartotta, akinek szavai érdekes módon a Rosenblumféle gondolatokra rímeltek. A nem kevés ideológiai felhanggal elmondott szövegben ugyanis erős hangsúlyt kapott, hogy a „modernség agresszív légkörében" a rendezők „sokoldalú aspektusból, előítéletek nélkül mutatják meg áramlatok, művészek fejlődését". A 19. század összes korábbi, hazai bemutatásával szemben ezen az immár 20 éve fennálló kiállításon történt meg első ízben a magyar festészet hagyományos, valamint újító vonulatának határozott szétválasztása és ezáltal pontosabb értelmezhetősége.