Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - SZABÓ Lilla : Albach, Müller, Pesky - egy reformkori portré meghatározása

„Stanislausnál voltam. Azt hiszem, öt is hamarosan elveszítjük!"; majd néhány hónappal később, 1838. november 20-án: „Albach és Hild elmennek innen... Micsoda veszteség!". 1838-ban az egyház Albach ellen irányult rágalmai hátterében kimondatlanul Széchenyi reformjaiért való lelkesedése állt. De Széchenyi számára Albach nemcsak lelki támaszt, de felvilágosult barátot is jelentett Crescence iránt érzett szerelme idején. O irányította figyelmét az ország bajainak orvoslására a reménytelennek tünő kapcsolat elérése helyett. S ő hívta fel figyelmét a kölcsönös szellemi kapcsolat személyiséget gazdagító voltára. A kettejük, Széchenyi István és Seilern Crescence között az 1825-től 1837-ig terjedő időszakban folyó levelezés számos utalása őrzi Albach hatását és személyes segítségét. Széchenyi melletti kitartásáról - és az ugyancsak „száműzött" s akkorra már szintén meggyengült egészségű hitszónok - felrázó erejéről vall 1850-ben írott levele. A nagybeteg Széchenyi lelkiismereti vívódásait határozott szavaival akarja eloszlatni: „Ön volna Magyarország elpusztítója, ki buzgott az ország javaiért? Ön volna a nemzetiségek felbujtogatója, aki épen a legelső volt a megértés és békülés harsány szavát a túlzók ellenzései közt felemelni? Aki csak méltányosságot és igazságosságot hirdetett?"" Nemzeti elvei és liberális szellemisége mellett komoly irodalmi olvasottsága és filozófia felkészültsége is szerepet játszott abban, hogy az egyház, a teológusok véleménye és alapállása is megoszlott személyét illetően. De az egyház nem várt a politikai cenzúra nyomására. Nem volt szükségük sem olyan hitszónokra, aki Eötvös Karthauzijává] egyező gondolatokat hirdet, miként azt kiolvassuk 1841-ben barátjához, Steinacker Gusztávhoz írt leveléből: „a magyar alkotmányban nemcsak egyes osztályoknak - mely égbekiáltó jogtalanság lenne -, hanem a haza minden gyermekének részesednie kell". Sem pedig Kantot, Hegelt jól ismerő, a hit és az élet kérdéseivel foglalkozó szónokra, aki beszédei bölcseleti vonatkozásában túllépett kora megszokott előírásain. Kivételes alkalom volt, hogy 1840-ben Pyrker egri érsek kérésére Pozsonyba hívták meg szónoknak. De nemcsak ő akarta „mindenáron hallani az ékesszóló szerzetest", hanem a pozsonyiak és a diétán résztvevők is. Hogy az óhaj nem egyszerűen, hanem nagyobb nyomásra teljesült, jelzi, hogy József nádor is közbenjárt az ügyben. Végül az ő „határozott kívánságára" Kopátsy József prímás hívta meg, hogy a város jezsuita templomában három alkalommal is beszédet mondjon. A hallgatóság körében ott voltak Széchenyi István, Deák Ferenc, Pulszky Ferenc, a felső és alsó tábla tagjai, a társadalom minden rétegének képviselői. Barátai, Guzmics Izidor, Steinacker Gusztáv, Liszt Ferenc, Pulszky, Kopátsi, Rudnay bíborosok, Pyrker egri érsek, Sztankovics győri püspök. És ott volt a „nyelvújító kálvinista", Kazinczy Ferenc is. Szónoklatairól az országgyűlésről szóló beszámolójában ekként tudósított Pulszky: „Albach legutolsó predikacziója nagy csütörtökön a szeretetről felebarátaink iránt, különösen a zsidók emancipátiójáról szólt, azon Pozsonyban, hol a polgárság különös ellenszenvvel viseltetett a zsidók ellen, oly hallgatóság előtt, melynek nagyobb része megvetéssel tekintette e népet, s csak akkor érintkezett vele, ha pénzbajba keveredett. A predikáczió után Széchenyinél ebédeltünk. Albach elbeszélte, hogy tudja, miként ez alkalommal utolszor állt a szószéken, s ugyanazért nem is tartózkodott meggyőződését minden tekintet nélkül kifejezni."

12 Széchenyi az eseménnyel kapcsolatban, szokása szerint, röviden jegyzi be a naplójába: „10-én Albach nagyszerű prédikációja a hazaszeretetről", majd április 17-én „Albach prédikációja - az egész emberiség szeretete"." Valóban utolsó szereplése volt. Nem véletlenül. Pulszky szavai szerint: „Az országgyűlés fősúlya... a szólásszabadsági sérelemre volt fektetve."

14 A legfontosabb kérdés volt ez, hiszen a cenzúra mindenhova behatolt, a titkosrendőrség figyelme mindenre kiterjedt. így már 1840 decemberében a pesti polgárok hiába kérték a prímás újabb engedélyét ahhoz, hogy a következő évben a nagyböjti szentbeszédeket Albach náluk tarthassa - erre nem került sor. A hercegprímás, miközben megadta az engedélyt a pestieknek, a hitszónok figyelmét nemcsak nyomatékkal felhívta, hanem ki is jelölte azon területeket, ahol az emberek hitét úgymond az „indifferentizmus elharapódzása" miatt beszédében meg kell erősítenie. Ugyanakkor kérte, hogy elmondott beszédeit küldje meg részére, mert saját költségén szeretné kinyomtatni azokat. Albach torokgyulladásra hivatkozva kitért a megbízatás alól. Miközben úgy tűnt, hogy a festmény vizsgálatában az egyetlen biztos nyomra vezető adat a két kötet és azok szerzője, a hitszónok személyére vonatkozó adatok közt egy fontos, esetünkben „perdöntő" információt találtunk. Eszerint Széchenyi István 1836-ban Barabás Miklóssal megfestetette a ferences rendi szerzetest. Az olajkép szerepel az ún. Barabás-jegyzékben a 298. sorszám alatt.

15 Huszár Jeromos közlése szerint a festmény a pesti ferencesek könyvtárának a képgyűjteményében volt. Ezt az eredeti portrét később az osztrák fővárosba küldték, hogy kőre rajzolják. A litográfiát Staub készítette el. A festmény Bécsbe való kölcsönzésekor viszont annyira megsérült, hogy azt visszaszállítása után 3. Barabás Miklós-J. Rauh: Albach József Szaniszló képmása, 1853. Litográfia. Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok