Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)
TANULMÁNYOK / STUDIES - ENDRŐDI Gábor: Kommentárok Pál mesterhez
16. Szent Miklós szobra Nagyszülőkről, 1503-ig. Részlet. Magyar Nemzeti Galéria attribúciójával: az 1508 és 1517 közé helyezett lőcsei főoltár és a felirattal 1509-re datált besztercebányai Borbála-oltár keletkezési idejének szembesítése hagyományosan a szobrász itineráriumán keresztül vetül rá az attribúció kérdésére. Eszerint a besztercebányai retabulum legfeljebb Pál mester élete esetleges, Besztercebányán töltött időszakának emlékeként lenne értelmezhető, márpedig hogyan képzelhető el ez a „besztercebányai korszak" éppen a lőcsei főoltár építésével egyidőben? Ennek az érvelésnek nem a főoltár datálása az egyetlen gyenge pontja; csak annyiban érvényes ugyanis, amennyiben szükségszerű, hogy egy-egy retabulumot felállításának helyén készítsenek el. A kommentár elsődleges feladata mindamellett nem az, hogy a Borbála-oltár szerzőségének kérdésében állást foglaljon - noha ezt kimondatlanul már megtette -, hanem hogy a továbbiakban a figyelmét az imént megjelenített két stílustörténeti tengelyre, a (relatív) időbeli kontinuitáséra és a (relatív) térbeli diszkontinuitáséra irányítsa. A MŰVÉSZETTÖRTÉNETI MEZŐ ÉS A LEHETŐSÉG-TÉR Ismert, milyen fontos volt a Szent Borbála-oltár szerepe Divald Kornél szemében: ennek a retabulumnak a segítségével válhatott a besztercebányai plébániatemplom azoknak az eseményeknek a színterévé, amelyek Veit Stoß és Pál mester Divald 17. Alamizsnás Szent János szobra a lőcsei Szent Miklós-oltár szekrényében, 1507-ig. Részlet (fotó: Bratislava, Pamiatkovy ústav) által elképzelt viszonyát meghatározták - Besztercebánya lett az a hely, ahol Divald lehorgonyozhatni vélte ideáját a két egyenrangú szobrász együttműködéséről, egyszersmind annak interregionális kereteiről. 39 Nem csoda, hogy Péter Andrást és Kampis Antalt a Borbála-oltár Divald által képviselt attribúciója különösen felbőszítette, szemükben az az ceuvre-rekonstrukció túlburjánzásának szinte jelképévé vált. Divald, írja Kampis 1932-ben szent borzadállyal, „rajongásában a Szepességen kívül még a bányavárosok XVI. századi emlékeinek túlnyomó részét is lőcsei Pál stíljének kezdeményezésére vezeti vissza, neki tulajdonítva a besztercebányai templom elpusztult főoltárát és az 1502-re datált s fennmaradt Borbála-oltárt is, ezektől viszont egész halom kisebb jelentőségű emléket származtatva". 40 Az idézet Kampis disszertációjából vétetett, amely nem kevesebbet vall feladatának, mint hogy a hazai késő középkori szobrászat kutatásának alapjait újból lerakja: a művészettörténész előtt álló egyik fő nehézség „az eddig megjelent irodalomnak ítéleteiben, megállapításaiban nagyon kevés kivétellel, majdnem teljes használhatatlansága. [Ez] a maga jóindulatú tévedéseivel, romantikusan szivárványos elképzeléseivel, a majd pusztán tárgyhoz ragadt materialisztikus felfogásával, majd az emlékek sajátságait mellőző politizálásával néha inkább kerékkötője, mint segítsége a mai kutatónak". 41 A polemikus hangvétel később is, 1940-es könyvéig sajátja Kampis e tárgyba vágó írásainak. A részletkérdésekben azonban mindegyre csak az első állt elébe az 4S
