Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)
TANULMÁNYOK / STUDIES - ENDRŐDI Gábor: Kommentárok Pál mesterhez
14. Szent Miklós szobra a héthársi főoltár szekrényében. Részlet problematikájához fűződik. Nem Pál mester az egyetlen, aki - úgy tűnik fel az utókornak - „teljes fegyverzetében tűnik fel a porondon", akinek a gazdagon dokumentált „érett" és „késői" munkásságával a „korai" művek teljes hiánya néz farkasszemet; az egyik legnevezetesebb párhuzam éppen Veit Stoß. Gyanítom, hogy e jelenségben elsősorban a kutatás ambivalenciája tükröződik: miközben a művészettörténészek a korai müvek ismeretlensége felett keseregnek vagy csodálkoznak, a személyes stílus epiphaniájának és derivátumának - mint saját kezű és hatása alatt keletkezett műveknek - a megkülönböztetésével éppen ezt a hiányt teszik szükségszerűvé. Ameddig ugyanis a minőség marad a mestertől, sőt a műhelytől való távolság kritériuma, addig minden jelentős szobrász œuvre-je egy-egy spektakuláris főművel fog kezdődni. Annál azonban, hogy fortuna eriticája során mivé nem lehetett a nagyszalóki szobor, még lényegesebb, hogy mivé lehetett, sőt kellett lennie. Úgy vélem, hogy Wiese attribúciójának elutasításában szerepet játszott, hogy így a figura egyszerre több stílustörténeti tengelyben is kulcsszerepet vehetett át. Az egyikről ezek közül már esett szó: a Szent Miklós jelenleg kapocs Pál mester és az őt megelőző szepességi szobrászat között, tanúja annak, hogy Veit Stoß hatása, de a Pál mestert Stoßtol megkülönböztető sajátosságok némelyike is jelen volt már a lőcsei főoltár faragójának szepességi színrelépése előtt, tanúja a szobor egy helyi hagyomány folytonosságának: „redöinek a palást belső felületét is láthatóvá tevő felcsapódása 75. Szent Miklós szobra Nagy szólókról, 1503-ig. Részlet. Magyar Nemzeti Galéria (»fülkagylo redö«) mindenesetre már Stoss légkörét árasztja, mégpedig annak speciálisan szepesi változatát, az emelkedettségnek, az édességnek és a kissé fájdalmas merengésnek azt a különös keverékét, amely az egész vármegyét másfél-két évtizeden át uralni fogja"." A nagyszalóki szobor, azáltal hogy a Veit Stoßrol elnevezett stílus (bármit is jelentsen ez tulajdonképpen) felvidéki megjelenését eloldja Pál mester személyétől, egy további problémához is adalékként kínálkozik. Ha ugyanis létezik a Stoß-recepcionak Pál mestert megelőző, őrá mégis enynyire emlékeztető tanúja a Szepességben, akkor más esetekben, így a besztercebányai Szent Borbála-oltár attribúciójánál sem szükséges Pál személyéből kiindulni. Az attribúciós szkepszis és a Stoß-recepció állítólagos kiterjedtségére való hivatkozás minden egyes partikuláris esete az összes többinek az indoklásához is hozzájárul; szinte úgy is tűnhet, hogy tulajdonképpen önhordó szerkezettel van dolgunk. Míg a szlovák és a cseh szakirodalomban nincs vita arról, hogy a besztercebányai oltár is a lőcsei szobrász műhelyében készült, 3 * addig Magyarországon szilárdan tartja magát a nézet, hogy a Borbála-oltár szerzősége: probléma. Mindkét kutatástörténeti hagyományra jellemző azonban, hogy a kérdés helyi hagyományok elkülönültségére vonatkoztatva, a szepességi és a bányavárosi művészet stílusföldrajzi fogalmakkal megragadni kívánt viszonyának összefüggésében, sőt annak döntő kérdéseként merül fel. Ez az a pont, ahol a lőcsei főoltár datálásának problémája találkozik a nagyszalóki Szent Miklós
