Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - BUZINKAY Péter: A magyar aukcióügy kezdeteiről. A művészeti árverések engedélyezése 1910-1925 között

ezek a vállalkozások nem nyerték el a szükséges miniszteri működési engedélyt, ezért a fővároshoz folyamodtak, felajánlva, hogy nyereségükből részesedést fizetnek a székesfővárosi szegényalapba, így a főváros is kötélnek állt, s „valamilyen Mária Terézi-korabeli, Pest városának adományozott vásárjogi kiváltság alapján [melyet senki sem olvasott]" - a miniszter helyett! - engedélyezte az árverést.

26

) A főváros - úgy tűnik - fenti hatósági szerepét igyekezett komolyan venni, (már csak az engedélydíjból részesülő székesfővárosi szegényalap miatt is!), s a bejelentések nyomán az aukciókon jelen volt, sőt a Szent György Czéhet egy ízben, 1917 júniusában határozatban szólította fel, hogy az engedélytől eltérő gyakorlattól (be nem jelentett tárgyak árverezése) tartózkodjon.

27 Ugyanígy, mikor a M IRT Művészi Interieurök Rt. 1917. március elején a Városligeti fasorban - a tanács tudomása és engedélye nélkül - nyilvános művészeti árverést rendezett, levélben szólította fel a VI. kerületi elöljáróságot, hogy járjon utána az eseményeknek. A jelentés nyomán a tanács ismét határozatban intette az elöljáróságot, hogy hasonló esetekben az árverési engedély iránti kérelmet a kerület mint elsőfokú iparhatóság nem bírálhatja el, mivel ilyen estekben „a főváros vásártartásijogrendje alkalmazandó", a kérelmet pedig a kerületi elöljáróság „haladéktalanul terjessze be a tanácshoz".

28 Sőt miután úgy látszik, nemcsak a M IRT Rt. rendezett engedély nélkül árverést, hanem az üzleti lehetőséget látva többen is megpróbálkoztak vele, a tanács újabb lépésre szánta el magát. 1918 áprilisában levélben fordult a kerületi elöljáróságokhoz és a rendőr-főkapitánysághoz, hogy végső esetben akár közös fellépéssel „az engedély nélkül rendezett aukciókat a m. kir. államrendőrség haladéktalanul szüntesse be". Erről a lépéséről természetesen a kereskedelmi minisztert is tájékoztatni kellett, s egyúttal - hivatkozva az aukcióengedélyezés során eddig általa is elfogadott fővárosi gyakorlatra - kérték, hogy ezt „jóváhagyólag tudomásul venni méltóztassék".

29 Döntő lépés volt ugyanis, hogy a miniszter egy korábbi, az Ernst Múzeum 1917 őszi árverése előtt kelt levelében kifejtette, „az ellen nincsen kifogása, hogy a tanács az engedélyt ... kiadja, és az engedély feltételeit megszabja."

30 Ezzel ugyanis elismerte a főváros illetékességét a kérdésben. A tanács, hogy a most már valóban égetővé váló gondot orvosolja, szabályrendeletet dolgozott ki a „Budapest székesfőváros területén megtartandó önkéntes árverésekről". A tervezet indoklásából megtudjuk, „hogy az ilyen árverések rohamosan felszaporodtak, és több oldalról felhangzott panaszok szerint ezek nagy része nemcsak a reális kereskedelem hátrányára van, hanem a közönséget is félrevezeti, károsan befolyásolja". A szabályrendelet-tervezet lényegében a tételes joghiányt pótló gyakorlatot szentesítette, kimondva - az ipartörvény és más törvény hatálya alá nem tartozó ingóságok esetén - a székesfőváros engedélyezési és hatósági felügyeleti hatáskörét, meghatározva az árverési feltételek alapjait, az engedélydíj mértékét, illetve - az engedély nélkül hirdetett (!) és megtartott árverések esetén - a szankciókat. Érdekes kitétele a szabályzásnak, hogy a „régiségi vagy müértékkel bíró tárgyak" esetében szakértőt rendelhet ki a hatóság, aki azok eredetiségét illetve kikiáltási árának valódiságát hivatott ellenőrizni. A szabályrendeletet végül a székesfőváros tanácsülése - kisebb módosításokkal - „Az aukciók ügyének szabályozása" tárgyában hozott határozatként 1918. szeptember 17-én fogadta el.

31 A szabályozás részeként - mivelhogy itt „a nem üzletszerűen" folyó árverésekről volt szó, hiszen azokat csak a miniszter engedélyezhette - kimondták, hogy az árverési engedély csak eseti, egy alkalomra szól, s ezért a Szent György Czéht, amelynek korábbi engedélye a rendszeres árverező tevékenységre szólt, külön felhívták, hogy esetről esetre kérelmezze az árverés engedélyezését.

32 Mindeközben a kormány sem tétlenkedett, ugyanis a helyzet tarthatatlanságát felismerve 1918 tavaszán újra napirendre tűzte az állami árverési csarnok ügyét.

33 1918 augusztus 24-i levelében a miniszter értesítette a székesfővárosi tanácsot, hogy „az árverések ügyének végleges rendezése céljából a kir. zálogházak részére árverési csarnok felállítására" engedélyt szándékozik adni. Egyúttal azt is hozzátette, hogy a kérdés rendezéséig a székesfővárosi tanácsnak „az aukciók és aukciószerű árverések engedélyezése és ellenőrzése tekintetében eddig követett eljárását jóváhagyólag tudomásul veszem, s az ellen sem teszek észrevételt, hogy az engedély nélkül tartani kívánt aukeziók megakadályozása érdekében a megfelelő intézkedést foganatosítsa."

34 Bár - az események tükrében - úgy tűnik a kereskedelmi miniszter döntése egyelőre nem valósult meg, de ugyancsak ezt a szándékot jelezte az 1918 júniusában a állami Zálogházpalotában eladott „királyi képgyűjtemény" katalógusa, ahol már azt lehetett olvasni, hogy ez az intézmény „a leendő »Magyar Dorotheum«".

35 Szintén mint kész tényt szem előtt tartva tárgyalta 1918. október 16-án a fővárosi közgyűlés is az állami kezelésben létesítendő árverési csarnok ügyét.

36 S ha az ügy nem került is le a napirendről,

37 a viharos események azt egy időre - sok mással együtt - lesöpörték az asztalról. Az 1919-es tavasz jogi szempontból jelentős és váratlan változást hozott: a Tanácskormány államosította a jelentősebb mügyüjteményeket, s ha a műkereskedelem betiltásáról nem tudunk is, maga az államosítás, a „köztulajdonba vétel" egyértelmű üzenet volt: a műkincsek helye közgyűjteményben van, azokkal kereskedni, azokat magántulajdonba juttatni nem lehet.

38 A Tanácsköztársaság augusztusi bukása után a polgári rend helyreállításának részeként visszaadták a köztulajdonba vett műtárgyakat, s a korábbi jogszabályok alapján ismét szabad utat kapott a műkereskedelem: 1919 decemberében az Ernst Múzeumban már ismét rendeztek művészeti árverést, s januártól kezdve már több árverésről is tudunk. Az árverési engedélyeket - mivel e téren új jogszabály nem jelent meg - ismét „Budapest Főváros Tanácsa" adta ki.

39 A változás azonban már sokáig nem késhetett, politikai érdek is sürgette. A hirtelen és gyökeres vagyoni és társadalmi átrendeződés következtében éppen a középosztály kényszerült értékeitől megválni, s az aukciókon elharapódzott visszaélések miatt a kormányzatnak lépnie kellett: 1920. március utolsó napjaiban megnyílt végre az Állami Árverési Csarnokban a „Nemzeti Vagyonmentő Vásár" a Kinizsy utcai zálogházpalota épületében.

40 Az engedélyezés szempontjából maga a megnyitás és az első aukció csak annyiban jelentett változást, hogy a működési, aukciórendezési jogot immár nem a főváros biztosította, hanem maga a miniszter, mégpedig rendelet formájában.

41 Sőt a miniszter még az első árverés előtt több egyeztetést tartott, hogy az új intézmény miként volna továbbfejleszthető, hogy a törvényben biztosított kizárólagosságot is megvalósítsa. Az egyeztetésekre