Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)
TANULMÁNYOK / STUDIES - BUZINKAY Péter: A magyar aukcióügy kezdeteiről. A művészeti árverések engedélyezése 1910-1925 között
meghívást kaptak a jelentősebb országos múzeumok képviselői, a főváros küldöttei és az aukciós műkereskedelem kiemelkedő alakjai is. 42 A „tanácskozmányok" eredményeképpen végül a miniszter sem az állami árverési csarnokot, sem más árverezőintézményt nem ruházott fel kizárólagossággal, de határozott lépésre szánta el magát. 1920. május 18-án levélben fordult Budapest székesfőváros tanácsához, melyben hivatkozva az árverési csarnokról szóló (1888. évi XXII.) törvényre, az árverések engedélyezése terén „kifejlődött törvényellenes gyakorlat" megszüntetésére szólított fel, mondván, hogy a főváros „a jövőben árverések üzletszerű rendezésére engedélyt ne adjon, és azokat, kik a tanácshoz ilyen tárgyú kérelemmel fordulnának, figyelmeztesse, hogy kérelmüket közvetlenül hozzám terjesszék elő." 43 A fővárost természetesen a hatáskör elvonása érzékenyen érintette, nemcsak azért, mert jogosítványai száma eggyel csökkent, hanem azért is, mert a fővárosi szegényalap, mely az engedélydíjak haszonélvezője volt, az új helyzetben jelentős jövedelmektől esett el. 44 A tanács - a miniszternek válaszolva - ismételten kifejtette álláspontját, miszerint a szóban forgó művészeti árverések nem minősülnek „üzletszerű árverési tevékenységnek", melyek a törvény hatálya alá tartoznának, hiszen itt csupán „magánfelek", „egyesek ingó tárgyaik árverés útján óhajtják értékesíteni", és mivel kizárólagossági joggal felruházott árverési csarnok sincsen, ezért itt a törvény rendelkezései nem alkalmazhatók. 45 A felsőbb akarat előtt azonban a tanács mégis kénytelen volt fejet hajtani, s a kialakult helyzetet tudomásul venni. Bár ez a veszteség, mint a forrásokból kiderül, még évekig foglalkoztatta a fővárost, de az engedélyezés terén eredményt - többszöri levélváltás és egyeztetés ellenére 4 '' - sem sikerült elérni, csupán az engedélydíjak elmaradásáért sikerült bizonyos összegű kárpótlást kivívni a szegényalap javára. 47 (Tanulságos, hogy 1923-ban már a tanács is egykori „átruházott hatáskörről" beszél, és nem a főváros általános vásárjoga az engedélyezés jogalapja.) A főváros engedélyezési és hatósági felügyeleti hatásköre ezzel véget ért, 1920 májusától ezt a feladatot már más látta el. Az engedélyezés a miniszter hatásköre maradt, aki gyakorlatilag a kialakult engedélyezési feltételeket megtartva adta ki a működési engedélyeket (bejelentési kötelezettség, visszaélések kiküszöbölése, pontos könyvelés az engedélydíj beszedése érdekében stb.). Az állami árverési csarnokon túl azonban „annak a két aukció-intézetnek, amely e téren már érdemeket szerzett", vagyis a Szent György Czéhnek és a Ernst Múzeumnak öt-öt évre szintén kiadatott az árverési engedély, 48 valamint tudomásunk van a „József Ferencz Főherceg Olcsó Ebéd Akció" vezetősége részére „művészi tárgyak üzletszerű árverésére (aukciójára)" kiállított ugyancsak ötéves engedélyről is. 4g Bár pontos forrásadatunk nincsen rá, de gyanítható, hogy a fenti aukciós vállalkozásokon kívül a 20-as évek elején más is megkaphatta ezt az engedélyt. Erre utal mindenesetre a Magyar Nemzeti Reneszánsz Társaság szerepe is: neve és védnöksége alatt több műkereskedő is rendezett művészeti árverést. 5 " A hatósági felügyeletet azonban a miniszter ismét átruházta, mint az engedély szövegében olvasható: az „aukción ellenőrzési jogomat a m. kir. zálogházak keretében szervezett árverési csarnok kiküldöttje útján gyakorlom". 51 Az engedély birtokában tehát az árverező már minden további lépésénél az állami árverési csarnokkal volt kapcsolatban, ott kellett az árverést bejelenteni, annak kiküldöttje felügyelte az árverés szabályszerűségét, az elszámolások pontosságát, és ismét ott kellett az aukció után a százalékos arányban megállapított engedélydíjat befizetni. 52 A helyzetet azonban a fenti intézkedések sem tisztázták, hiszen az árverési törvényt értelmező, részletező és a visszaéléseket büntető jogszabály továbbra sem volt, gyakorlatilag csak az engedélyezési, felügyeleti jogkörök és az ezzel járó bevételek kerültek át a fővárostól az állam kezébe. Ez a rendezetlen helyzet állt fenn egészen 1925-ig, amikor is végre megszülettek a szükséges jogszabályok, melyek a kérdést legalább részben rendezték. Előbb az „1925 évi IX. törvénycikk az 1924-25. évi állami költségvetésről" szólt a M. Kir. Postatakarékpénztár üzletkörének az árverési csarnok feladatkörével való kibővítéséről, 53 amivel végre hivatalosan is létrejött „az árverési csarnok". (Még a nyár folyamán az üzletviteli szabályzatát is megállapította a miniszter.) 54 Ugyanekkor még egy, a kérdést részletesebben szabályozó miniszteri rendelet is született. Súlyos büntetések kilátásba helyezésével, szigorú jogi korlátozást léptettek életbe: 1925. június 17-én ugyanis a „m. kir. kereskedelemügyi miniszternek a m. kir. belügyminiszterrel egyetértöleg kiadott 1925. évi 70.368. K. M. számú rendelete, az árverési csarnokon kívül tartott nyilvános árverések szabályozásáról" kimondta, hogy az árverési csarnokról szóló 1888. évi XXII. törvénycikkben kimondott „árverési monopólium" ellen vétőket, akik e rendelet ellenére Budapest területén az árverési csarnokon kívül vagy vidéken annak felügyelete és közreműködése nélkül nyilvános árverést rendeznek, 15 napig terjedő elzárással, valamint egy millió koronáig terjedő pénzbüntetéssel kell sújtani. 55 A műkereskedelem ezen területét szabályzó rendelet már régi hiányosság volt, s az elburjánzott visszaéléseknek - legalábbis részben - ezzel sikerült elejét venni. 56 A műkereskedelmi árverések kezdeti időszakát áttekintve láthattuk, hogy a törvényes keret (az árverési csarnokról szóló 1888. évi XXII. törvénycikk) igen korán létrejött, de addig, amíg a gyakorlati élet, a műkereskedelem azt tartalommal, élettel nem töltötte meg, részletesebb szabályozásra nem volt szükség. Amint azonban a háborús konjunktúra időszakában a műkereskedelem hirtelen fellendült, az aukciók száma ugrásszerűen megnőtt - azok mindenfajta visszásságával együtt -, szükségessé vált a részletes szabályozás is. Ezt, mivel az illetékes miniszter nem tette meg, ezért - lévén a hazai műkereskedelmi árverés „fővárosi műfaj" - maga a város, mint a városi közönség érdekeinek védelmezője igyekezett kézbe venni. Mivel azonban az engedély kiadása a bevétel arányának megfelelő díjhoz volt kötve, ezért a kormányzat ezt a bevételi forrást felismerve megkísérelte azt megszerezni. Mivel azonban az előkészületek lassan haladtak, s az 1919-es esztendőben a Tanácshatalom ezeket a munkálatokat is megakasztotta, ezért az engedélykiadás (kereskedelemügyi) miniszteri hatáskörbe történő visszavétele végül is csak 1920 tavaszán történt meg. A kérdés teljes - évtizedekre szóló - rendezése azonban egészen 1925-ig váratott magára, az csak az állami árverési csarnok véglegesítésével és a büntetőrendelkezések életbeléptetésével került nyugvópontra, s forrásaink szerint az így kialakult állapotok maradtak fenn egészen a világháborúig. 57
